addicted to politics

Hát elhangzott. Mármint Bajnai Gordon október 23-i beszéde. 2012. október 11-én a Milla elnöke, Juhász Péter még úgy nyilatkozott az ATV-ben, téves az az értesülés, amely szerint Bajnai a Milla rendezvényének vezérszónoka lenne, ő csupán egy lesz a számos felszólaló között. Mindehhez Juhász még azt is hozzátette, „nem gondolom, hogy vezért választanánk és hogy a jövő miniszterelnöke itt fog most zászlót bontani”.

A beszéd után immár kijelenthető: Bajnai minden kétséget kizáróan a rendezvény vezérszónoka volt, a rendkívül fragmentálódott ellenzék „vezérére” talált, s nagyon is valószínűnek tűnik, hogy Bajnai e belépőt követően eséllyel pályázhat 2014-ben a miniszterelnök-jelölti pozícióra. Persze ez utóbbi kijelentés még változhat: két év hosszú idő, addig elkophat a név, az arc. Előkerülhetnek „gyanús ügyek”, beindulhat a karaktergyilkosság.

Mi történt tulajdonképpen 2012. október 23-án? Kezdjük egy kissé távolabbról!

A 2010-es választásokat követően a baloldal összeroppant. A rendszerváltó szabad demokraták gyakorlatilag eltűntek a politikai piactérről, az LMP bekerült a parlamentbe, hogy aztán rövid időn belül széles nyilvánosság előtt bizonyítsa, valójában súlyos szerkezeti válsággal, s belülről feszítő ideológiai ellentétekkel küzd. Az MSZP hosszú téblábolást követően színtelen-szagtalan, baloldalinak gondolt jelszavak tömkelegében talált vissza Gyurcsány előtti roppantul fantáziátlan önmagához. Gyurcsány és szabadcsapata politikai avantgárdnak szánt kivonulása az MSZP-ből, s a DK megalapítása alig érte el a közvélemény ingerküszöbét.

 A parlamenten kívül annál pezsgőbb nagyüzem kezdődött. A rendszerváltás óta nem látott sebességgel jöttek létre valóban alulról szerveződő civil kezdeményezések (Milla, 4K!, Szolidaritás). S e civilek némely megmozdulása azt a reményt keltette, talán van esély arra, hogy két évtized után ismét új arcok, új politikusok szülessenek. Keserves, néha reménytelennek tűnő zsibongás volt ez, mégis valahol reményteljes. Benne rejlett az új, a jobb lehetősége, még akkor is, ha tudjuk: pénz és stabil szervezeti struktúra híján Magyarországon képtelenség választásokat nyerni, vagy akárcsak eséllyel (a parlamentbe kerülés esélyére gondolok) elindulni azokon. Mindazok, akik hisznek még a klasszikus népi önkormányzatiságként megvalósuló demokrácia eszményképében (vö.: Tocqueville, Bryce, Mill), reménykedhettek abban, hogy a magyar politikai életben igazán soha nem működő visszacsatolás törvénye mégis működőképesnek bizonyul.

Rövid de ide kívánkozó közbevetés csupán, hogy az ATV Szabad Szemmel című műsorában Vadai Ágnes és Szanyi Tibor emlékezetes módon tettek tanúbizonyságot arról, amit eddig is tudtunk: hülyének nézik vagy lenézik a „szent népet”, avagy politikailag végtelenül műveletlenek, hiszen tudatlanul, de még inkább szándékosan közös platformra helyezkedtek mindazokkal, akik úgy vélik, a politika a politikusok dolga, a nép szerepe pedig csupán annyi, hogy beleegyezését adja (meg)vezetésébe. Juhász Péter minden bizonnyal erre kívánt utalni kissé szerencsétlen „nem-demokratázó” megnyilvánulásával, vagyis vitapartnerei demokratikus meggyőződésének kétségbe vonásával. 

Nos, ez az izzadtságszagú mégis reményteljes forrongás ért véget 2012. október 23-án Bajnai színre lépésével.

Mert Bajnai vezéri beszédet mondott, megcáfolva ezzel minden racionális elvárást. Mire is számíthattunk tőle? Emlékezetünkbe idézve kormányfői megszólalásait, nyilvános konferenciákon megtartott előadásait, vagy akár csak ez év januári sajtószerepléseit, egy kissé szürke, kissé unalmas, kissé halk figura rémlik fel. Aki, szó se róla, kiváló szakember, vitathatatlanul megfontolt közgazdász, respektálható kormányfői teljesítménnyel a háta mögött. Miniszterelnökként képes volt szigorú takarékossági intézkedések bevezetésére oly módon, hogy egyetlen társadalmi csoport sem érezhette a kivételezett, vagy a lenézett pozíciójában magát. A folyton lármás Gyurcsány, s még lármásabb kihívója, Orbán párharca közepette ez a magatartás hideg borogatásként hatott politikai ricsajtól fájó homlokunkon.

Bajnai kissé unalmas kommunikációs teljesítménye pedig megbocsátható volt az apolitikus válságmenedzsernek, míg nehézkes, számadatokba és közgazdasági szabályszerűségekbe bocsátkozó interjúi már-már azt az érzetet keltették, olyan miniszterelnöke van az országnak, aki nem óvodás korúnak nézi a népet, hanem hajlandó azt racionális megfontolásokra képes felnőttnek tekinteni. Ez kétségtelenül demokrata meggyőződésű személyiségre utaló jellemvonás.

Ehhez képest 2012. október 23-án nem a szürke eminenciást láthattuk viszont a színpadon. Kijelenthető: a szó minden értelmében politikus Bajnai Gordon mondott beszédet. E beszéd - amely csaknem kétszer olyan hosszú volt, mint a kiváló rétornak ismert Orbán Viktor szónoklata – nem mellőzte a pátoszt, az emelkedettséget, viszont vázolt egy víziót – mert koherens vízióra minden komoly ellenzéki csoportnak szüksége van – s a szöveg második felében nyomokban tartalmazta a higgadt közgazdász-miniszterelnököt is.

A volt miniszterelnök elcsukló hangon szólt arról, miért volt szükséges a politikába való visszatérése. E szimpatikus meghatódottság nem kicsit emlékeztetett a 2002-es kampánygyűlések megszeppent Orbán Viktorára. Majd felvázolta a „politikai közép” vízióját, amely több elemében visszaidézte az orbáni „egy a tábor, egy a zászló” gondolatot. Több elemében, de nem teljesen és nem indokolatlanul. Az új választási törvény megadja a magyarázatot erre.

Beszéde legvitathatóbb és sokak számára legnagyobb csalódást okozó gondolatköre a 2000-2010 közötti kormányok működésének értékelése volt. Belátta ugyan, hogy az ország, a politikai kultúra állapotáért a rendszerváltást követő összes kormány közös felelősséget visel, állította azonban, hogy ez a felelősség nem azonos mértékű. Talán igaza is van, de fel kell ismernie, az a politikailag kiábrándult ingadozó választói réteg, amelyhez első sorban szólni kíván, nem érzékeny az árnyalatnyi különbségekre. S ne feledjük, nem az Orbán-kormány volt az első, amely megkísérelte ráncba szedni az Alkotmánybíróságot, nem az Orbán-kormány volt az első, amely feszítgette a ’89-ben lerakott alkotmányos kereteket. Csupán – s ez nem vitatható – a legsikeresebb az alkotmányos jogállam szétverésében, köszönhetően hatalmas parlamenti többségének.

Mi hát a Bajnai-beszéd hatása? Sikeresen hetekre, talán hónapokra tematizálta a közbeszédet. Ismét elkezdett kirajzolódni egy kétosztatú politikai paletta. Lépéskényszerbe hozta az MSZP-t, a tetszhalott LMP-t, s minden kétséget kizáróan a kormányoldalt is – amely jelenleg az elhallgatás taktikájával kísérletezik, meglehetősen sikertelenül.

Az ellenzéki szervezetek eltérő okokból nyilván fanyalogni fognak egy darabig, de a realitás súlyos dolog. Két év alatt nem termeltek ki jobb politikusi képességekkel bíró „királyfit”, mostantól pedig meglehetősen reménytelen vállalkozás volna ilyesmibe fogni. Az Együtt 2014. Mozgalom facebook-oldalának támogatottsága huszonnégy óra alatt átlépte a 15 ezret. (Vö.: az LMP még most sem érte el a húszezret.) Bajnaira tehát igény mutatkozik a politikai piacon. Ez a tény pedig nyomás alatt fogja tartani az egyetlen, épkézláb megmozdulást szervezni is képtelen parlamenti baloldalt.

A Fidesz-KDNP tömb hallgatása látszólagos. Biztosra vehetjük, hogy a háttérben spin-doktorok elemzik a helyzetet, maga Orbán Viktor már többször visszanézte Bajnai beszédét, talán még a tagság véleményét is kikérik majd. Persze csendben, halkan. Ha lépnek, például a kormánypolitika nyilvános módosításával, azzal elismernék azt, hogy a Bajnai-féle megmozdulás képes hatást kiváltani. Ha nem, azzal továbbra is a tévedhetetlenség gőgös ellenszenvét sugározzák. Ha lázas keresgélésbe fognak az irattárak mélyén, hátha sikerül valamilyen jó okkal Bajnait újabb bizottságok, még inkább bíróságok elé citálni, azzal az Orbán-kormány csak újabb bizonyságot tenne lukasenkoi demokráciafelfogásáról, s okot adna arra, hogy Bajnai nevét ne csupán néhány hétig, hanem inkább hónapokig visszhangozza a média, talán még a nemzetközi is. Ha semmit nem tesznek, de a politikai közép szépen, csendben elkezd kiépülni, könnyen lehet, hogy egy év múlva, a választási kampány kezdetén nem néhány tízezres tömeggel találják szemben magukat. Ráadásul azt is tudjuk, s a kormány is tudja, a baloldal soha nem az utcán volt erős. Lépéskényszerben vannak tehát a kormánypártok is.

Bennem mégis, mindezzel együtt kérdőjeleket hagyott maga mögött Bajnai Gordon beszéde. A tartalommal csupán helyenként vitatkoznék, a forma azonban meglepett. Erősen kétségesnek tartom ugyanis, hogy a magyar demokráciának egy újabb vezérre van szüksége. E tekintetben a Bajnai-beszéd az én ízlésemnek sok volt, mert újrakezdte a szekértábor-logikát. Az azonban kijelenthető, már nem is tűnik olyan megmosolyogtatónak magunk elé képzelni a 2014-es Orbán-Bajnai miniszterelnök-jelölti vitát.