Ördög a falon, mondta a nemzet Rózsája tegnap. Azt is hozzátette, hogy nem, nem fog összeroppanni a felsőoktatás. Ne legyen kétségeink, ha Rózsa néni még sokáig garázdálkodik, akkor össze fog. Persze, Rózsa nénitől nem is számíthatunk többre, mint tagadásra, és rombolásra. És ha van egy kis szerencsénk, végül elegánsan veszi kalapkáját és elhagyja a süllyedő hajót. Ehhez van érzéke.

A Népszabadság hírül adta, hogy még ebben az évben (másfél hónap van hátra!!!) az egyetemek 7 milliárdot zárolni kötelesek. Ez az összeg jórészt a kutatóegyetemeket érinti, mert ők eddig még meg tudtak állni a lábukon. Arról is szó esett, a minisztérium javasolta, hogy ezt dologi kiadásokból takarítsák meg. A Debreceni Egyetem számára ez pl. 903 millió mínuszt jelent. Képzeljünk magunk elé 903 millió forint értékű gemkapcsot! Abszurd, cinikus, tragikus!

Mezey Barna, a Rektori Konferencia elnöke elmondta, úgy tudja, még mindenhol kifizetik az oktatók bérét. Azt igen. De, jut-e utazási költségtérítésre, jut-e cafeteria-ra, jut-e fűtésre, villanyszámlára? Az egyetemek - közöttük a nagyhírű tudományegyetemek - arra kényszerülnek, hogy rövidítsenek a vizsgaidőszakon, így spórolva az épületek fenntartási költségein. Ez a diákok számára rövidebb vizsgaidőszakot, kevesebb felkészülési időt jelent.

A felsőoktatást már eddig is jelentős forráselvonások, zárolások érték. Az elmúlt évtizedben felsőoktatásra fordított költségvetési összegek alakulását lásd itt. Látszik, hogy Orbánék hatalomra kerülése, Hoffmann regnálása óta, vagyis az elmúlt két évben ez az összeg rövid idő alatt hatalmas arányban csökkent. Ez praktikusan mit jelent? Működési költségek visszavágását: vagyis a mindennapokban kevesebb nyomtatópapír, az elhasználódó infrastruktúra megújításának elmaradása, az épületek karbantartásának elhanyagolása, a nem oktatói állomány csökkentése. Ez utóbbinak eredményeként több adminisztratív, nem oktatási teher hárul az oktatókra, ezért kevesebb idő jut felkészülésre, kevesebb idő jut tudományos kutatásra.

A közvéleményben meglehetősen fals kép él az egyetemi oktatók életéről. Például arról ritkán és kevés szó esik, hogy nem kvázi tanítónénikről és tanítóbácsikról beszélünk, hanem tudományos fokozattal rendelkező szakemberekről, akiknek további előrehaladásához, szakmai sikeréhez, s általában ahhoz, hogy tudásuk pár év alatt ne évüljön el, komoly, sok időt felemésztő és friss szellemet igénylő kutatómunkát kellene végezniük. Könyveket kellene írniuk, publikálniuk kellene kül- és belföldön, tanulmányutakon és külföldi konferenciákon kellene részt venniük, stb. Ez az, amire a mai magyar felsőoktatási szisztéma, annak finanszírozása, a megszabott óraszámok, egyáltalán nem figyel.
Pedig mindez a hallgatók érdeke is: csak valós tudományos ismeretekkel rendelkező oktató képes használható tudást átadni. Csak nemzetközi példákat, oktatási szisztémákat értő és ismerő oktatók képesek a 21. században is színvonalas előadásokat tartani.

Arról sem olvashatunk, hogy egy 2 órás egyetemi előadásra való felkészüléshez legalább 4-6 óra munkára van szükség, a jóval interaktívabb szemináriumok is sok energiabefektetést igényelnek. Mert nem elég, ha az oktató tud. Kell, hogy ezt közérthetően, rendszerezetten, követhetően képes legyen összefoglalni. Ehhez azonban a gondolatokat össze kell foglalni, a mondandót logikusan fel kell(ene) építeni. Úgy, hogy a szemben ülő 18-20 éves hallgatók azt képesek legyenek megérteni. A tudást át kell adni, azt pedig hasból nem lehet.  És ezen a sokéves tapasztalat sem segít, hiszen a tudást folyamatosan frissíteni is kell. Képzeljük el a pénzügyi jogot oktató szakembert, aki még a tavalyi adótörvényeknél tart. De nem kivétel a folyamatos újítások alól az orvostudomány vagy az informatika sem!

De nem elég a tananyagot ismerni, hiszen aki órát tart, az emberekkel bánik. Ma már, a folyamatos interakcióval teljes világban nem lehet órát tartani a régi porosz módszerrel. Nem lehet csak úgy középre kiállni, és elvárni, hogy a hallgatók majd szépen minden szót jegyzetelnek aztán a vizsgán visszaböfögik. Mert egész egyszerűen nem így működik a körülöttük lévő világ, és ezt  nem fogadják el az egyetemen/főiskolán sem. A hallgatókkal kommunikálni kell. A kommunikáló hallgató pedig kérdez, megkérdőjelez, vitatkozik. Jó esetben, ha valóban érdekli, amit hallgat. A folyamatos interakcióra épülő felsőoktatás felé visz a jövő. Ez merőben új szemléletet és sok-sok felkészülést igényel. Miközben nemhogy e-jegyzetek készítésére nincsen keret - holott hallgatói igény bőven volna rá - , de sok esetben fénymásolófestékre meg ollóra sem. Nézzünk szembe a ténnyel: a magyar felsőoktatás évtizedes lemaradásban van.

Időről időre büszkén tudatják a híradók, hogy a legjobb magyar állami egyetemek valamelyike bekerült a világranglisták első 500, 300 stb. helyére. Bár ezeket a ranglistákat nem szabad túlbecsülni, vessünk rájuk egy pillantást! A méltányosság jegyében, érdemes csak a közép- és kelet-európai egyetemekkel összevetnünk helyzetünket.

A Webometrics rangsora (európai és világszintű összehasonlítás) szerint Európában a 15., a világranglistán a 81. helyen áll a prágai Károly Egyetem. A brno-i Masaryk ugyanitt 27., a világranglistán 104-ik. 29-ik, illetve 107-ik a Ljubljanai Egyetem, 83. (223.) Zágráb egyeteme, a 104. (264.) helyen ismét egy prágai egyetem áll, míg a 117 (281.) a lengyel Jagelló Egyetem, 122. (293.) a varsói, míg végre a 126. (301.) helyen belefutunk a BME-be! Az ELTE a 167. (389.), az SZTE a 214. (493.) helyen áll, 287. (653.) a DE, 470. (1113.) a Corvinus. Itt talán érdemes megállni.

A QS rangsorán 286. a cseh Károly Egyetem, 398. a Varsói Egyetem, a 401-450 közzé bekerült a Jagelló Egyetem, 500-550. helyen áll a cseh Műszaki Egyetem, és a kijevi Sevchenko Egyetem, míg végül ugyanitt rátalálunk a SZTE-re. A Budapesti Corvinus Egyetemet és az Eötvös Loránd Tudományegyetemet az 551-600. helyre, míg a Debreceni Egyetemet a 601-700. helyre sorolták a rangsor összeállítói.

Ideje tehát nyíltan beszélni arról, hogy a magyar felsőoktatás nem Európa egyik legjobbja, messze nem a világ legjobbja, s a hányattatott sorsú közép- és kelet-európai egyetemek között is bőven találhatunk színvonalasabb intézményeket. És akkor még nem is beszéltünk az egyébként könnyen elérhető osztrák és német egyetemekről, főiskolákról, amelyek elszívhatják a továbbtanulni vágyókat.

A magyar felsőoktatás megérett a reformra, a finanszírozási szisztéma és az alkalmazott oktatási módszerek átalakítására. Hány hazai felsőoktatási intézmény képes egy teljes szakot idegen nyelven elindítani? Egyáltalán, hány hazai felsőoktatási intézményben hallgathatók szaktárgyak nem magyar nyelven? A munkaerőpiac igényli a szakmáját idegen nyelven is ismerő és értő diplomásokat, de ez a tudás nyelviskolában nem szerezhető meg. És sajnos egyetemeink jórészén sem. Persze az idegennyelvűség szinte teljes hiánya a hazai felsőoktatásban csupán az egyik probléma.

Az ad hoc forráselvonások, az átgondolatlan, vagy rosszabb esetben avítt ideológiák mentén felépített ötletszerű kontárkodás, amelyet Hoffmann végez, csak tovább rombolják a felsőoktatás minőségét.

Teszi ezt mindezt úgy, hogy fittyet sem hány arra a tényre, hogy Magyarországon a felsőoktatásban való részvétel lehetősége a társadalmi mobilizáció egyik legbiztosabb és legsikeresebb útja volt. Teszem hozzá, majdhogynem az egyetlen. Az államilag finanszírozott keretszámok csökkentése, megfejelve a felsőoktatás avítt, helyenként feudális viszonyokat idéző struktúrájával, bezárja társadalmi mobilitás kapuját nemcsak a kékgalléros osztályból származó, de a valós középosztály fiataljai előtt is.