Két EU-s hír: eredménytelenül ért véget a közös költségvetésről szóló EU csúcs, továbbá Giró-Szász András kormányszóvivő egy televíziós interjúban kijelentette, hogy "Magyarország nem tart tiszteletben olyan uniós felvetéseket, amelyek a magyar szuverenitást korlátozzák." Mi köze van egyiknek a másikhoz? Mit értünk az EU-s költségvetési vitákból, és hogyan hatnak erre a Giró-Szászéhoz hasonló kijelentések?

Állításom az, hogy az ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok megeresztői azok, akik nem tartják tiszteletben a szuverenitást: mégpedig a magyar nép szuverenitását a jövőjére vonatkozó kérdések eldöntésében. Az ilyen propagandaszövegek ugyanis ellehetetlenítik a racionális társadalmi diskurzus kereteit, ezzel pedig a szuverén magyar nép döntésének lehetőségét saját európai jövője fölött.

Persze, semmiféle újdonsággal nem szolgál a hír, hogy a nemzeti együttműködés kormánya félti az ország szuverenitását. Ezért vívunk szabadságharcot IMF-fel, EU-val, multikkal. Azonban az Orbán-kormány kommunikációja mögött egy jócskán meghaladott szuverenitáskoncepció áll.

A szuverenitáselméletek központi kérdése, hogy kit illet a főhatalom. Az elv eredetileg a feudális elaprózottság ellensúlyozására jelent meg, az abszolút királyi hatalom alátámasztásának igazolása céljából. A Bodin-i szuverenitáskoncepció szerint az állami főhatalom egységes, oszthatatlan, korlátlan és korlátozhatatlan. Ez a felfogás azonban a felvilágosodással meghaladottá vált. Azóta tudjuk, hogy a szuverenitás hordozója a nép, amelynek döntéséből ered mindenféle közhatalom. Megjelent az alkotmányosság követelménye, a hatalmi ágak megosztásának elve, ezzel együtt pedig az állam abszolút hatalmának tagadása.

Az, hogy a Fidesz-kormány nem tűri meg a hatalmával szembeni ellensúlyokat, köztudomású tény. A hatalom korlátját jelentő intézményeket vagy módszeresen felszámolta, vagy ellensúlyt nem, inkább rásegítő motort jelentő személyekkel töltötte fel. A számadást eliminálandó megszüntette a méltányos politikai verseny kereteit, alapjaiban forgatta fel az alkotmányosságot. Mindez tragikus.

A propaganda, amely szerint az ország szuverenitását az EU-tól meg kell védeni, ugyanilyen tragikus, ezen túlmenően átlátszó is. Ideje volna szembe nézni a ténnyel, hogy Magyarország szuverenitása egy részéről lemondott, átengedte, mégpedig az EU intézményeinek. "Kőbe vésett" Alaptörvényünk E cikkének (2)-(3) bekezdésében is benne vagyon. Itt jegyzem meg, ugyanígy járt el az Unió másik 26 tagállama is.

Persze, ezt O. V. is jól tudja. Hogyne tudná? 1990. óta, vagyis amióta hazánk Uniós csatlakozása napirenden van, parlamenti képviselő volt, 1994 és '98 között az Országgyűlés Európai Integrációs Ügyek Állandó Bizottságának elnöke, 1998 - 2002. között, vagyis közvetlenül a csatlakozást megelőző években miniszterelnök. Kormányzása idején, 1998. április 26-án kezdődtek meg a csatlakozási tárgyalások Martonyi János és Juhász Endre főtárgyalók vezetésével, s azok a 2002. decemberi koppenhágai csúcstalálkozón zárultak le. Vagyis, nem lehetnek kétségeink afelől, hogy Orbán Viktor mindent tud az Uniós tagsággal járó kötelezettségekről.

Ebből adódik a következtetés: a zembereknek eladott szuverenitásféltő propaganda nem több hazug maszlagnál. Célja csupán annyi, hogy a népszerűtlen és irracionális intézkedésekért (mostanában másmilyen nincs is) a felelősséget rákenjék Brüsszelre. Nem az Orbán-kormány találta fel a trükköt, de ők fejlesztették tökélyre. Az Unióról zajló, a racionalitás szintjét még csak nem is súroló lózungáradat pedig végtelenül káros, mégpedig a nép önkormányzatiságaként felfogott szuverenitáseszme szempontjából. Ugyanis amiről keveset tudunk, amiről torz információkkal rendelkezünk, azokban a kérdésekben nem tudunk racionálisan mérlegelni, dönteni. Az EU témaköre tipikusan ilyen.

Vessünk egy pillantást a statisztikákra. Már csatlakozásunkkor sem büszkélkedhettünk az Unió iránti heves elkötelezettségünkkel, a csatlakozásról szóló népszavazáson produkált 45,62%-os részvételi arányunk negatív rekord a hasonló referendumok történelmében. Az Eurobarométer adatai szerint 2003-ban a teljes társadalomnak még 53%-a, 2008-ban pedig csupán 31%-a vélekedett pozitívan az EU-s tagságról. Ezek az adatok azonban nem azt jelzik, hogy a magyar társadalom ellenzi azt. 2003-ban a társadalomnak még csupán 24%-a, 2008-ben már 45%-a nem tudott véleményt alkotni arról, hogy a tagság pozitív vagy negatív fejlemény-e. Ezek az arányok a válság ellenére stagnálnak: 2010-ben a társadalom 38%-a tartotta pozitív fejleménynek, 15%-a negatívnak az EU-s szerepvállalást, míg kiugróan magas, 45%-os azok aránya, akik szerint az sem nem jó, sem nem rossz. Vagyis, a magyar társadalom nem tudja hova tenni az Unió kérdését.

A megelőző 20 év közéleti diskurzusa a témában csupán üres és semmitmondó volt. Az EU, s általában a nemzetközi szervezetek kiváló bűnbakot jelentenek minden kormány számára, hiszen a magyar társadalom nem tájékozott a hazánk nemzetközi helyzetét, kötelezettségvállalásait, szerepét illetően. A népszavazási és EU-s választási kampányok lapos belpolitikai csatározásokká silányodtak, az EP-t kádertemetőnek nézik politikusaink. Az Orbáni EU-s kommunikáció ezen túlmegy: célja érzelmileg eltávolítani a politikai közösség tagjait az Uniótól. Mára idehaza európainak lenni nem "szexi", az európai értékeket felemlíteni pedig - mint szabadság, piacgazdaság, alkotmányosság - nem trendi.  Mostanra eljutottunk odáig, hogy az Európai Unió intézményi problémáiról nem folytatható Magyarországon racionális diskurzus. Az európaiság, mint vonzó ideál, megkérdőjeleződött. Alig érik el a társadalom ingerküszöbét az olyan kijelentések, hogy félázsiai népek vagyunk, a gazdasági miniszter szabadon értekezhet ázsiai származásunkat igazolandó, a farpofán fellelhető piros pöttyökről. Pedig még jó tíz éve is mily bepárásodott szemmel ecsetelték nemzetieskedő politikusaink, hogy évszázadokon keresztül mi voltunk Európa védőbástyája, hogy a mi hazánk Európában van. Emlékszünk még arra a szép jelmondatra, hogy Magyarország a hazánk, Európa a jövőnk?

Végeredményében a tájékozódás lehetősége is elvész. Amiről keveset tudunk, az gyanús, aziránt ellenérzésekkel viseltetünk. Az EU-ról keveset tudunk, tehát gyanús. A diskurzus hiánya a politikai elitnek előnyös, a társadalomnak azonban káros. Jövőnk továbbra is Európában van, de e jövő milyenségét illető döntés joga nem lehet egy szűk hatalmi kör kiváltsága. A torz kommunikáció azonban kiválóan alkalmas a fontos kérdésekben való döntés jogának kisajátítására.

Ideje volna egyenesen és világosan bevállalni, hogy Magyarország nem egyedül áll Európa közepén, a nemzetállamok korszaka végérvényesen véget ért, a szuverenitás félezer éves felfogása meghaladott. Magyarország ugyan szuverén állam, de szuverenitása korlátozott. Közös, európai utunknak a mindennapi politikai közbeszéd részét kell képeznie, de nem a lózungok szintjén. A szuverén nép ekkor dönthetne valóban arról, hogy milyen jövőt szán magának Európa határain belül.