Kissé túlírt téma, de egy politikai blog egyszerűen nem hagyhatja ki. Az LMP kongresszusa a hét végén úgy döntött, nem csatlakozik a párt az Együtt 2014 Mozgalomhoz. A nyomás a kis párton óriási volt (és maradt), ilyen helyzetben pedig kutya nehéz megfontolt és bölcs döntést hozni. Mit kellett volna mérlegelniük a kongresszus résztvevőinek? Két példát hozok a legutóbbi Magyar Köztársaság történelméből, amikor kompromisszumos megoldások születtek. Mi a jó kompromisszum, és mi a rossz kompromisszum? - ezt a kérdést kellett volna körüljárniuk a Lehet Más küldötteinek.

Magyarország 1989 óta alkotmányos demokrácia, jogállam (volt). Ezt a jogállamiságot nem álmodozó fantaszták hozták létre, hanem a valósággal számoló reálpolitikusok. Akkor, 1989 viharos tavaszán az ellenzékieknek szembe kellett nézniük azzal, hogy külön-külön harcolva ugyan tiszták maradhatnak, de hatástalanok. Naiv és ártatlan imázsukat ugyan megőrizhetik, de a kommunista diktatúra falait magányos harcosokként lebontani nem tudják. Álmodoztak szólás- és sajtószabadságról, a magántulajdon szentségéről, piacgazdaságról és fair feltételekkel megvalósuló szabad politikai versenyről csakúgy, mint reprivatizációról, a történelmi vallások piedesztálra emeléséről, a "kommunistáknak" a közéletből való örökös kitiltásáról. Nevezhetjük őket népieknek és urbánusoknak, az biztos, hogy a különböző ellenzéki csoportok vágyai és álmai meglehetősen távol estek egymástól. De felismerték, hogy összefogásuk nélkül szemernyi esély sincs elképzeléseik megvalósítására. Ezért hozták létre - megannyi kompromisszum árán - az Ellenzéki Kerekasztalt (EKA). Félretették az ellentéteket, mert tudták, bármelyikük nézeteinek realizálása előfeltételezi a demokratikus jogállam kereteit, demokratikus keretet az állampárttal szemben azonban csak együttesen képesek kiharcolni. Erkölcsi célokat követtek, de nem saját erkölcsösségüket kívánták fitogtatni akkor is, amikor később a Nemzeti Kerekasztalnál (NEKA) tárgyalásokba bocsátkoztak az állampárttal.
Ez tehát morálisan elfogadható kompromisszum volt. Az ellenzék szereplői kockára tették saját jövőjüket és politikai túlélésük esélyét egy magasabb rendű cél, az alkotmányos demokrácia megteremtésének célja érdekében.

Alig 5 évvel később láttunk példát rossz kompromisszumra is. Az 1994-es választások eredményeképp az országgyűlésben 209 mandátumhoz jutott az MSZP. Tehát kényelmes kormánytöbbséghez a 386 fős magyar parlamentben. Enne ellenére az akkor 69 mandátummal rendelkező SZDSZ koalíciós megállapodást kötött a szocialistákkal, amelynek eredményeként fontos területek fölött kapta meg az irányítás jogát. Hamisnak találom azokat az állításokat, amelyek szerint az SZDSZ-t kizárólag hatalmi célok vezérelték, komolyan vehető erkölcsi megfontolások is szerepet játszottak a döntésben. Ilyennek tekinthető az érv, amely szerint az MSZP még mindig rendelkezett bizonyos állampárti attitűdökkel, amelyek esetleges egypárti kormányzása esetén komolyan veszélyeztethették volna a fiatal és törékeny demokratikus rendszert. Ráadásul ezidőtájt lett volna aktuális az új alkotmány megalkotása, amelynek folyamatában az SZDSZ a maga tapasztalatával s emberi jogok iránti elkötelezettségével hasznos partner lehetett volna. A hibát ott követték el a szabad demokraták, hogy belenyugodtak súlytalan szerepükbe, abba, hogy csupán a szépségtapasz szerepét töltsék be. Azzal, hogy az SZDSZ az MSZP mellé állt, megpecsételte a hazai szociáldemokrácia lehetőségeit is: Magyarországon nem létezik szociáldemokrata párt, az MSZP van, amely nem szocdem.

Az LMP-nek most azt kellett volna megfontolnia, az Együtt-höz való csatlakozás vajon az előbbi, vagy az utóbbi dilemmához hasonlítható-e. Ehhez fel kellett volna mérniük, mivel is állnak szemben.

A Fidesz (-KDNP) nem csupán egy antidemokratikus implikációkkal rendelkező párt. A Fidesz az elmúlt 2 év folyamán kvázi állampártként viselkedett. Az általa megalkotott egypárti "alkotmány" ugyan deklarálja az emberi jogokat, de azok védelméről jószerivel teljesen megfeledkezik. A Fidesz Alaptörvénye határozottan egy világkép, egy ideológia mellett áll ki, csak úgy, mint a '89 előtti. Ugyan nem a Marxizmus-Leninizmus tanainak emelt ebben a párt emlékművet, de azzal, hogy egy zavaros - meggyőződésem szerint csupán látszatában - keresztény gondolatkísérlet bizonyos elemeit emeli be a teljes politikai közösség együttélésének kereteit meghatározó dokumentumba, jópár embertársunk számára lehetetlenné teszi az azzal való azonosulást. A Fidesz "alkotmánya" világnézeti vitákat dönt el és zár le olyan kérdésekben, amelyekben a végső érvek még nem hangzottak el. Ilyen a magzat élethez való jogának problémája, vagy a házasság fogalmának meghatározása.

A Fidesz azonban nem állt meg félúton: a választási eljárási törvénnyel ellehetetleníti a szabad és méltányos politikai versengés lehetőségét. Házszabályuk tönkre zúzza a demokratikus és értelmes parlamenti vita lehetőségét. A fékek és ellensúlyok rendszerének saját képére formálásával a párt nem csupán kiüresíti mindazokat a korlátokat, amelyek azt volnának hivatottak megakadályozni, hogy a mindenkori kormányzat két választás között abszolút hatalommal rendelkezzen, de a reménybeli nem-fidesz kormányzatok mozgásterét is beszűkíti.

Ezt hivatottak elősegíteni sarkalatos törvényei is: megkötni a majdani kormányok kezét olyan kérdésekben, amelyek fölött a döntés joga a mindenkori kormányt illetné meg. Ezzel kiüresíti a népszuverenitás elvét. Választhatunk bármilyen parlamenti többséget, annak nem lesz lehetősége Matolcsy gazdaságpolitikai fantazmagóriáitól eltérni, amíg az egykulcsos adó 2/3-os sarkalatos törvénybe vésett. A 2/3-os törvények eredeti céljuk szerint az egyéni szabadságjogokat védik az állam beavatkozásával szemben, illetve azt garantálják, hogy kiemelkedő jelentőségű közös ügyeinkben a mindenkori kormányok ne dönthessenek egyedül. Ezzel szemben a Fidesz sarkalatos törvényei az állam beavatkozási jogát garantálják a magánszférába, a Fidesz-katonákkal feltöltött intézményeket védik az állampolgári beavatkozással szemben.

A Fidesz tehát kvázi állampárt, s ha 2014-ben nem sikerül a hatalomból elmozdítani, félő, hogy újabb sikerétől megrészegedve még hevesebb lépésekkel számolja majd fel a demokrácia maradékait is. Leváltása tehát nem csupán politikai, hatalmi kérdés. A 2014-es kormányváltás és az alkotmányos demokrácia helyreállítása fontosabb, mint bármely párt politikai túlélése.

1989-ben, hasonló helyzetben, az ellenzékiek ezt felismerték. Amint kibillentették a hatalomból az MSZMP-t és lerakták a demokratikus jogállam alapjait, megkezdődött a korábbi szövetségesek között a versengés. Demokratikus keretek között a pártok közötti rivalizálás természetes, sőt, kívánatos. De amikor nem léteznek a demokratikus versengés feltételei - s a mai Magyarországon ezeket felszámolták - a demokratikus erők alapvető morális kötelezettsége önös céljaikat félretenni, s közös erővel azokat kiharcolni.

Az LMP rendszerkritikus pártként, az 1990 óta létező politikai szisztéma opponenseként került a parlamentbe 2010-ben. Deklarált célja a megelőző két évtized politikai hagyományaival való szakítás. Félő azonban, hogy hétvégi döntésével a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntötte. Figyelmen kívül hagyta azt a rövidke időszakot, amikor a magyar politikai élet főbb szereplői morálisan helyes magatartást tanúsítottak, s felelevenítette az önérdekkövetés legrosszabb hagyományait: pontosan azokat, amelyek a jelenlegi alkotmányos-politikai-gazdasági-társadalmi válsághoz vezettek. Most épp kérlelhetetlensége, morális tisztasága erkölcsi dicsfényében kíván tündökölni, holott döntésével pontosan azt nyilvánította ki, hogy a hazai demokrácia sorsánál előbbre valónak érzi saját politikai jövőjét.