(Az atp minden kedves olvasóját a vasárnapi rendezvényen való részvételre buzdítja.)

A DK a Jobbik betiltását szorgalmazza, csakúgy, mint az izraeli parlament elnöke. Az előzmény Gyöngyösi Mártonnak az izraeli-magyar kettős állampolgársággal rendelkező - és ezért szerinte nemzetbiztonsági kockázatot jelentő -  kormánytagok és parlamenti képviselők névsorának közzétételét követelő parlamenti felszólalása.

A pártalapítás joga a véleményszabadság gyakorlásának egy formája. Gyöngyösi megszólalása pedig a politikai szólás szabadságának gyakorlása. A demokratikus jogállamok mindkét jogot kiemelt védelemben részesítik. De melyek azok a határok, amelyeken belül a politikai szólás szabadsága és a szabad pártalapítás joga még védelmet élvez? Milyen szempontokat kell figyelembe vennünk akkor, amikor egy politikai párt betiltásának ötlete terítékre kerül? Egyáltalán, mit tehet az állam a rasszista beszéddel szemben?

Lássuk először Gyurcsány érveit: "azért kell betiltani őket, mert ... ők a halál képviselői az élet helyett. A halálnak nem kell alkotmányos védelmet nyújtani. Éppen ellenkezőleg. Alkotmányosan kell útját állni az emberi méltóság, a szabadság, az élet gyilkosainak." A Kneszet szóvivője úgy fogalmazott, "Rivlin úr most azt kérte, hogy Áder úr határozott tettekkel lépjen fel az antiszemitizmus ellen, beleértve a Jobbik betiltatásának kezdeményezését."

Vegyük először a politikai véleményszabadság kérdését. A holokausztot tagadó antiszemita beszédek elleni leggyakoribb érv, hogy azok már önmagukban, minden további következmény nélkül emberi méltóságukban sértik meg a holokausztot elszenvedőket és leszármazottaikat, ezért azokat egy olyan államnak, amely tiszteletben tartja minden ember egyenlő méltóságát, be kell tiltania.

A véleményem szerint leginkább meggyőző liberális ellenvetés szintén az egyenlő méltóság elvéből indul ki,vagyis abból a feltevésből, hogy minden egyén ember mivoltából fakadóan egyenlően értékes. Eszerint a demokratikus jogállamokban a méltósághoz való jogból az következik, hogy az államnak minden egyént nem csupán egyenlően, hanem egyenlőként, vagyis egyenlő méltóságú személyként kell kezelnie. Ez utóbbi tehát nem mennyiségi, hanem minőségi követelmény. Amennyiben egy állam betilt bizonyos megszólalásokat, legyen az akár önmagában felháborító és elítélendő is, ezzel azt a meggyőződését juttatja kifejezésre, hogy a szóban forgó álláspont képviselőit kevésbé tekinti értékesnek a decens véleményt magáénak valló embertársainál. Vagyis őket nem kezeli egyenlő méltóságú személyként. Félreértés ne essék! Ez az álláspont nem azt mondja, hogy a holokauszttagadókkal egyet kell érteni! Arra figyelmeztet, hogy bizonyos álláspontok tilalmazásával, pönalizálásával az állam elmulasztja teljesíteni az egyenlőként kezelés elvéből fakadó kötelezettségeit. Egyszóval, leértékeli az elfogadhatatlan álláspont képviselőit, ami pedig egy valóban demokratikus berendezkedésű államban elfogadhatatlan.

Az államnak tehát toleránsnak kell maradnia bármiféle megszólalással szemben. Azt nem üldözheti, nem büntetheti. Ám az állam szervei, csakúgy, mint az állam nevében eljárók, kiállhatnak az újnáci, fajgyűlölő megszólalások ellen. Mégpedig a demokrácia nevében, a demokrácia ideológiáját hangoztatva. Mert a demokratikus állam nem értékmentes.

Vegyük most szemügyre a pártalapítás jogát!

A pártalapítás szabadsága elsősorban egyéni jog. Az egyén arra vonatkozó jogosultságát jeleníti meg, hogy nézeteinek ne csupán hangot adjon, de azok hatékonyabb megjelenítése érdekében másokkal együttesen, hosszabb távra szerveződjön. Az egyének által létrehozott pártok elsődleges rendeltetése, hogy becsatornázzák a társadalom preferenciáit az államhatalom döntéseibe, s lehetőség szerint részesedjenek a közhatalomból. A pártok működése azonban fordított irányban is hat. Az általuk megjelenített álláspontok hatnak a társadalom működésére, viselkedésére, attitűdjeire. Egyszóval, alakítói a politikai közhangulatnak.

Ez teszi a kérdést különösen nehézzé. Nem "csupán" arról van szó, hogy egy párt betiltásával valakit az állam megfoszt egyéni szabadságának gyakorlásától, de egyúttal azt is figyelembe kell venni, hogy egy párt működése során erőteljesebben képes megjelenni a politikai ideák piacán, mint egyetlen individuum, siker esetén pedig lehetősége nyílik a jogszabályok, akár a teljes alkotmányos berendezkedés befolyásolására.

A demokrácia olyan diskurzus, amelynek folyamatában magának az államnak a szerepe, vagy akár alkotmányos berendezkedése is vita tárgyává tehető, sőt, meg is változtatható. Mindaddig, amíg a változtatáshoz felhasznált eszközök jogszerűek és demokratikusak, illetve a célzott változtatások nem sértik az alapvető demokratikus értékeket. A folyamatos diszkusszió, társadalmi vita tehát a demokratikus berendezkedés legalapvetőbb jellemvonása.

Amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága azt vizsgálja, hogy egy párt feloszlatásával egy részes állam megsértette-e a párt tagjainak Egyezményben garantált jogait, a következő kérdésekre keresi mindenek előtt a választ: 1. A párt által képviselt álláspont összeegyeztethető-e a legalapvetőbb demokratikus nézetekkel. E kérdés megválaszolható a párt alapszabályának, programjának vizsgálata segítségével, továbbá a párt vezető politikusainak megszólalásait figyelembe véve. Problémás persze, hogy a pártprominens adott megszólalása tulajdonítható-e a pártnak mint egésznek. 2. A párt tevékenységének eredményeként a demokratikus berendezkedés az adott államban szükségszerűen veszélybe került-e?

ad 1. Azt, hogy a Jobbik által képviselt álláspontok összeegyeztethetőek-e a demokrácia alapvető eszményeivel, nagyon egyszerű megválaszolni: Vona Gábor kijelentései, melyek szerint ők nem demokraták, megfélemlítő rendezvényeik a kisebbségiek által sűrűbben lakott területeken, az ilyen rendezvények alkalmával nem egyszer kialakult életet, testi épséget, emberi méltóságot veszélyeztető események. Mindezek egyértelművé teszik, hogy a válasz nemleges.

ad 2. A Jobbikról elmondható, hogy tevékenységével egészen biztosan nem viszi előbbre a magyar demokrácia ügyét. Kérdéses azonban, hogy egyedül ez a párt tehető-e felelőssé a magyar közélet jelenlegi állapotáért, azért, hogy a kisebbségi polgártársaink elleni gyűlöletkeltésre igen széles igény mutatkozik a jelenlegi Magyarországon. A Jobbik legutóbbi választásokon elért jelentős sikere valóban kiváló kampányának eredménye volna? Nem hinném.

Magyarország 1989-90 folyamán totalitárius berendezkedésű államból alkotmányos demokráciává alakult, a liberális alkotmányosság legjobb hagyományait követve. A demokratikus alkotmány politikai gyakorlata azonban nem követte a változásokat.

Az állam nem tilalmazhatja(ná) az antidemokratikus szólásokat, ám az állam nevében eljárók - akár az egész kormány, akár a Köztársasági Elnök, ad absurdum akár a teljes magyar Országgyűlés - elítélhetné, elítélhette volna az ilyen beszédet. Nem egyenként, nem pártonként, de együtt, határozottan, világosan. Nem most, amikor ezen álláspontok szószólói 47 mandátummal ülnek a parlamentben. De már a kezdetekkor, világossá téve, hogy az új, 1989. utáni magyar demokráciában nincsen helye rasszista, neonáci, fasiszta pártoknak, közéleti figuráknak. Hogy aki ilyen álláspontot tűz zászlajára, az önmagát zárja karanténba, azzal soha, semmilyen ügyben egyetlen jóérzésű demokrata sem fog többé szóba állni, együttműködni meg pláne nem.

Igen, az államnak toleránsnak kell lennie a legvisszataszítóbb, legkellemetlenebb vélemények irányába is, de nem semlegesnek. Hibás volt az a politikai gyakorlat, amely az ideológiamentességet értéksemlegességként fogta fel. Mostmár félő, hogy késő. A feloszlatás minden bizonnyal kontraproduktív eredményre vezetne, nem hogy csökkentené, de növelné a szélsőségesek népszerűségét.