Mától új választási eljárási törvénye lesz/van Magyarországnak. Amint arról korábban beszámoltunk, az Alaptörvényhez csatolt átmeneti rendelkezésekbe a választási regisztráció intézményét már beillesztette a Ház.

Mai hír, hogy az elfogadott törvényjavaslatot a Köztársasági Elnök még a kihirdetés előtt feltehetően előzetes normakontrollra az Alkotmánybírósághoz fogja küldeni. A választási regisztráció kérdése tulajdonképpen attól függ, hogyan vélekedik majd a testület az átmeneti rendelkezések alkotmányosságáról. Amennyiben úgy találja, hogy azok - a 2/3 akaratának megfelelően - valóban az Alaptörvény részét képezik, kizárja annak lehetőségét, hogy bármely, az átmeneti rendelkezésekbe foglalt előírást, így értelemszerűen a választási regisztrációt is, felülvizsgáljon. Tekintet nélkül annak abszurd, logikátlan, vagy akár nyilvánvalóan emberi jogokat sértő tartalmára. Ezzel utat nyitna a jelenlegi és mindenkori kétharmad korlátlan uralmának. Az Alkotmánybíróságot számos kritika és figyelmeztetés érte az utóbbi időben, elég itt csak Sólyom László alig egy hete megjelent írására utalni.

Van azonban a választási regisztráció kérdésének egy másik aspektusa is. Hiszen nem az Alkotmánybíróság az egyetlen olyan intézmény egy demokratikus jogállamban, amely útját állhatná a törvényhozó-alkotmányozó hatalom ámokfutásának. A jelenlegi magyar berendezkedés keretei között is létezik még egy ellensúly, amelyet ki szoktunk hagyni a számításból. Ennek az ellensúlynak a neve pedig demokratikus közvélemény.

A modern demokráciák ugyanis azon elképzelés mentén épülnek fel, hogy a folyamatosan működő és a kormányzók uralmát folyamatosan nyomon követő közvélemény képes befolyással lenni a politikai döntésekre, akár két választás között is. A képviseleti demokráciák építménye ugyanis merőben a képviselők és hatalomgyakorlók önérdekkövetésére támaszkodik. Arra a feltevésre, hogy a hatalom gyakorlói érdekeltek abban, hogy a társadalom lehető legnagyobb része számára elfogadható döntést hozzanak, hiszen csak ebben az esetben bízhatnak újraválasztásukban. A kormányzók jól tudják, ha figyelmen kívül hagyják a kormányzottak érdekeit, azok elcsapják őket.

A közvélemény tehát folyamatosan nyomon követi a kormányzók cselekedeteit, arról véleményt alkot, tagjai párbeszédet folytatnak egymással, vitáznak. A közvéleményt alkotó egyének közötti folyamatos véleménycserének azonban van még előfeltétele. Mégpedig az, hogy az egyének, a polgárok egymásra úgy tekintsenek, mint önmagukkal egyenlően értékes és szabad individuumokra. A közvéleményt alkotó egyének tömege ugyanis nem csupán statisztikai sokaság, annál jóval több: politikai közösség.

A politikai közösség tagjai amennyiben egymást egyenlően értékesnek tekintik, nem vitatják el a másik fél jogát arra, hogy ugyanolyan súlyú szavazattal rendelkezzen, mint ők maguk. Mint ahogyan nem vitatják el jogát arra sem, hogy ha a másik fél egyéni meggyőződéséből az következik, hogy távol maradjon a politikai élet kérdéseitől, akkor kövesse ezen meggyőződését. Ez része szabadságának, amelynek értelmében autonóm módon alakíthatja saját életét, jóról alkotott egyéni felfogásának megfelelően. S nem vitatják el arra való jogát sem, hogy ha azt tekinti helyesebbnek, nyíltan vállalja politikai nézeteit, s megpróbáljon azok helyességéről másokat meggyőzni.

Azok a vélemények, amelyek úgy szólnak, hogy a tájékozatlan, fél rúd lecsókolbászért megvehető szavazó csak maradjon otthon, épp ezért elkeserítőek. Hiszen arra figyelmeztetnek, hogy a magyar demokrácia elmúlt több, mint két évtizedében nem sikerült megteremteni a demokratikus politikai közösség alapjait. Ha van tehát bármilyen ok a 2010. előtti alkotmányos berendezkedés kárhoztatására, ez feltétlenül az. Bár volt egy demokratikus alkotmányunk, az alkotmányosság érzülete nem hatotta át mindennapjainak. Talán épp azért, mert túlságosan is magától értetődőnek tűnt. A levegő értékén sem sokat töprengünk mindaddig, amíg nem fuldoklunk.

Az Orbán-kormány által épített rendszer azonban, kontraproduktív módon talán épp ebben hozhat előrelépést. Nagyjából az Alkotmánybíróság jogköreinek drasztikus megnyirbálásától számítható a folyamat, amelynek eredményei az ehhez hasonló politikai blogok, független véleményoldalak, a korábbi pártelitekkel kapcsolatba nem hozható társadalmi szerveződések. A nyilvánosság előtt megjelenő fórumok, a nevüket felvállaló szerveződések minden valószínűség szerint csak a felszínt jelentik.  Ma még nyilatkozhat úgy a miniszterelnök, hogy "az egész ország érzi, egy olyan nagy munkában vagyunk, amelyet, ha már belevágtunk, mindenképpen érdemes végigcsinálnunk. Ezért fontos, hogy Magyarországon ma nincsenek nagy kormányellenes megmozdulások és nagy sztrájkok". Ez feltehetően így is marad, egészen addig a pillanatig, amíg fennmarad az esély a 2014-es kormányváltásra.

Kérdés azonban, mi történik, ha végleg elvész a változtatás lehetősége. Kérdés, hogy az utcák, közterek csendje a temető csendje-e, vagy a vihart megelőző baljóslatú némaság. Orbán Viktor nemrég Kötcsén úgy fogalmazott, "az amerikaiak lövészklubokba járnak, nálunk pedig van egymillió horgász." Azt gondolom, a társadalom attitűdjeit tévesen felmérni rendkívül veszélyes. A Ceausescu-rezsim úgy vélekedett, a puliszka nem robban, elképzelhetetlen, hogy Romániában bármilyen rendszerellenes cselekedet történjen...