addicted to politics

Itt arról van szó, hogy akik szegények, azok nem fogják tudni kifizetni a tandíjat a gyermekeik számára!

Készítette: Hallgatói Hálózat

Kölcsönözzünk az egykori ellenzéki Szijjártó Pétertől néhány örökbecsű mondatot, melyek a magyar politikai kultúra dicsőségére szolgáltak: a kormány az emberek szemébe hazudik, a kormány pofátlanul hülyének nézi az embereket miközben folyton a zsebükben turkál. Ezek az útszéli klisék illenek leginkább a jelenlegi kormánynak a felsőoktatásban folytatott ámokfutásához. A helyzet pikantériáját fokozza, hogy most ők (Szijjártóék) vannak kormányon.

Ha kormánydöntésekről van szó, legcélszerűbb házimédiájából, a köztévéből tájékozódni. 2012. december 6-án ezt hallhattuk az esti (fél 8-as) híradóban 7 perc 10 másodpercnél: "A kabinet elfogadta a jövő évi felsőoktatási koncepciót és annak részeként a keretszámokról szóló előterjesztést is. Így jövőre 38 ezer helyett csak 10,5 ezren tanulhatnak ingyen. A Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetsége szerint ezzel tandíjat vezet be a kormány, ezért népszavazást kezdeményeznek. A kormányszóvivő szerint az állam mindenkinek kifizeti a felsőfokú tanulmányait valakinek ösztöndíj, valakinek diákhitel formájában." A szavakat szép, kidolgozott táblázat követte, imígy: 

Videó itt.

Most pedig a miniszter ártatlan hangon közli, hivatalos döntés még nem született, a diákok felháborodása munkaanyagokon és sajtóhíreken alapul.

Két dolgot állapíthatunk meg: először, a kormányzatnak az ügyben mutatott arroganciája vérlázító, másodszor ha Balog Zoltán Miniszter Úr most az igazat mondta, annál jobb, akkor még van esély a kormányzati döntés befolyásolására, tehát a tüntetések tétje talán komolyabb, mint eddig hittük.

Az arrogancia szép példája volt Orbán Viktor levele, melyben megírta (de szerelmes könnyével tele csak nem sírta!) Nagy Dávidnak, hogy "a parlamenti vita alatt álló felsőoktatási törvényről szóló megbeszélésünkön részletekbe menően mutattam be önöknek a felsőoktatás több lépcsőben történő átalakításának tervét. A rektori konferencia is megtisztelt azzal bennünket, hogy a felsőoktatás átalakításáról érdemi egyeztetésekbe bocsátkozott. Úgy érzem, döntéseinkkel semmilyen meglepetést sem okoztunk."  Ezek szerint nem csupán Nagy Dávid szenved emlékezetkiesésben, hanem a Magyar Rektori Konferencia is, amelynek tagjai értetlenül állnak az elfogadhatatlan tervek előtt.

Giró-Szász András (kinek írásait a régi szép időkben nagyon szívesen olvastam az akkor még színvonalas Heti Válaszban) előbb kevés sikerrel megpróbálta újraértelmezni a kevesebb néha több szállióige jelentését, azt igyekezett bizonyítani, hogy ha 10 480 hallgató tanulhat csak állami finanszírozással, az azt jelenti, hogy sokkal többen tanulhatnak mint eddig. Később rárontott a rektorokra, dékánokra, hallgatói szervezetekre, állítva, hogy mindazok, akik tiltakoznak, csupán a hatalmukat féltik. Újabb szép magyar szólás: mindenki magából indul ki!

Ezt a kommunikációs szerencsétlenkedést tetézte Balog Zoltán tegnapi kijelentése arról, hogy végleges döntés még nem született. Jó volna, ha így volna. Jó volna, mert ez azt jelentené, hogy a tüntetések, megmozdulások nem csupán a gyülekezési szabadság gyakorlati elsajátítására szolgálnak (az emberi jogok gyakorlata szempontjából persze ez is felbecsülhetetlen eredmény), nem csupán annyi a hasznuk, hogy közvéleménykutatások papírízű adatai helyett kézzelfogható bizonyítékkal rendelkezzünk arról, hogyan is vélekednek a fiatalabb (és velük szolidáris) generációk a kormányzati ámokfutásról, s esetlegesen előre jelezzék, hogy egy év múlva milyen közhangulatban fordul rá az ország a választási kampányra.

Mert ebben az esetben a megmozdulások sokkal gyorsabban is célt érhetnek: hatással lehetnek a közvetlenül most esedékes kormányzati döntésekre is, ékesen példázva, hogy politikai jogaink nem értelmetlen sallangok, ha valóban élünk is velük. De, vigyázat! December 6-a előtt a tervek 31 ezer körüli államilag támogatott férőhelyről szóltak, amely - bár a 10 480-nál lényegesen jobban hangzik - szintén csökkenést jelentene a korábbi évekhez képest. 2011-ben még 53 450 diák, 2012-ben 33 070 diák kezdhette meg államilag támogatott formában tanulmányait. Nem volna jó, ha a tüntetések eredményeként mi harcolnánk ki magunknak egy olyan keretszámot, amely valójában visszalépést jelent, s még meg is elégednénk "győzelmünk" eredményével.

A karácsony fényei elöntik a nagyvárosokat, itt is - ott is feldíszítve áll már a mindenki karácsonyfája. Szívünkben fel-felcsendül a dallam, béke szálljon minden házra. A karácsonyi giccs meg a porcukorlepel beborítja kedves hazánkat itt a fenséges Kárpátok alatt. A jól befűtött, fenyőillatú szobákba némi kellemetlen zaj is beszivárog: fiatal huligánok nem átallanak dobolni és azt skandálni, "az egyetem a miénk". Mi a manó? - vágta fel hetykén fejét a vasorrú bába...

(Fotó: népszava.hu)

De ez sajnos nem egy kedves karácsonyi mese, még csak nem is A kis gyufaárus lány szomorú története Andersen tollából. Ez a magyar jelen így, 2012. adventjének idején. A Mikulás-hozta 10480-as keretszámba nem akarnak belenyugodni a hallgatók, az oktatók, sem a szülők. Ahelyett, hogy jó állampolgárhoz illően ajándékokat vásárolgatnának (mi a francból???) és fenyőfák után loholnának, kormányhivatalt foglalnak meg tüntetnek. 

Selyempapírba csomagolt tandíj, bocsánat, költségtérítés, bocsánat, részfinanszírozás... NEM, NEM vagyunk hajlandóak megtanulni újmagyarul, Orbánmagyarul, Hoffmannmagyarul, Matolcsy-magyarul. Az elrugaszkodás éve, mi? Na ja, a valóságtól. A részfinanszírozás annyit tesz, hogy félévenként uszkve 200 000 HUF helyett "csak" 100 000 HUF-ot kell befizetned. Neked, nekünk, a szüleinknek. Miből? Megnyirbált műszakpótlékból, eltörölt adójóváírásból, 48 ezres havi bérből, igaz, útépítő Zsiga Marci? A tandíj az tandíj, kereszteljétek el akárhogy is! Amit pedig Ti felsőoktatási átalakításnak neveztek, az a felsőoktatás tönkretétele. Hogy Ti erről egyeztettetek. Egy frászt! Annyit mint az új Tákolmány-alkotmányotokról. Hogy közöltétek, pofázzon itt a szakértő - itt részetekről egy kaján vigyor, mert szakérteni csak Ti tudtok - akármit, akkor is úgy lesz, ahogy megálmodtátok valami lidércnyomásban, miután benyomtatok olyan "jómagyarosan" egy nagy adag pacalt vagy kakasherét késő este.

Ott van kiváló megoldásotok, a Diákhitel 2., meg a duma, hogy azt majd a munkáltató átvállalja. Persze, majd ha hülye lesz. A másik fáintos ötlet, hogy azt majd az állam kifizeti, ha a közigazgatásban helyezkedek el. És ha nem vagyok olyan szerencsés, hogy jó pártkatona családjába szülessek, hogy a frászba kapjak állást a közigazgatásotokban? Oda be kellene születni. Ha meg véletlenül mégsem, akkor rövid úton vagy eltöritek a gerincem, vagy tologathatom az aktákat látástól Pikulásig befogott pofával.

Néhány képviselő még el-elgondolkozik, hogy a döntésnek politikai kockázatai vannak. Hát vannak. Jó volna, ha túlfizetett tanácsadóitoknak is leesne a tantusz, hogy 2/3-os győzelmetek 1. protestszavazatokból jött össze; 2. oka nem csak az őszödi beszéd volt; hanem 3. sokkal inkább a Maszop 4 éves kormányzása a társadalom ellenében. E dicső hagyományokat szépen követitek, csak össze kéne kötni benneteket...

Az egyik utolsó józan honatya még lenyilatkozta a folyosón kutyafuttában, hogy alig két hónappal a jelentkezési határidő lejárta előtt ilyen döntést hozni nem ildomos. Ennyire futotta, nem ildomos. Hát nem, de ha ezt ilyen szépen látjátok, meg azokat a veszélyes politikai kockázatokat is, drága honpapák, akkor kutya kötelességetek lenne felállni a parlamentben és elküldeni a drága államtitkár asszonyt meg a kormányfőt is melegebb éghajlatra. Úgy mellesleg ezen alapul az egész képviselői jogállás, a szabad mandátum, meg az elv, hogy nem vagytok visszahívhatóak... hogy nem azért ültök ott, hogy bepárásodott szemmel rózsaszínre tapsoljátok örömötökben puha kis húsos mancsotokat, ha a kis köpcös kettőt nyikkan, hanem mert elvileg csak a lelkiismereteteknek, meg a józan eszeteknek (khm!) vagytok alávetve.

Ja, hogy most azon izgultok, lesz-e helyetek a pártközpont döntése után a 200 fős parlamentben? Meg hogy mi lesz veletek, ha már nem lesztek képviselők? Egy percig se aggódjatok, jobb estben bepottyantok egy alkotmánybírói vagy polgármesteri székbe (persze ez utóbbinak vannak minimális alkalmassági feltételei, azaz kellene néhány szavazó is), rosszabb esetben pedig a 48 ezres közmunka titeket is vár, tárt karokkal.

Érzékelhető felháborodást váltott ki a kormánynak az államilag finanszírozott felsőoktatási férőhelyek újabb szűkítésére irányuló elképzelése. Pedig az jól illeszkedik az Orbán-kormány azon döntéseinek sorába, amelyek nem a közjó, hanem néhány kivételezett gazdasági csoport érdekeit szem előtt tartva születnek. Az Orbán-kormány oktatáspolitikája a gazdasági kilábalás esélyeit is veszélybe sodorja. Célja a bérrabszolgaság alapjainak lerakása, Európa közepén, a 21. században.

Mindenek előtt álljon itt egy 2008-as interjú, amelyben Orbán Viktor az össztársadalmi tudás hasznosságáról beszél:

Izgalmas mindezt összevetni azzal a tegnapi hírrel, amely szerint a következő akadémiai évtől kezdődően csupán 10 480-an vehetnek részt teljesen államilag támogatott képzésben. Ma délelőtt arról is olvashattunk, hogy a kormányzat szerint túl magas a felsőoktatásban dolgozók hallgatóarányos mértéke. Ergo, csökkenteni kell, mindjárt 1500 oktatói státusz megszüntetésével. Alig 2 év alatt. 

A kormányzat oktatáspolitikai döntéseit többnyire olyan érvekkel támasztja alá, amelyek szerint Magyarországon meg kell valósítani a munkaalapú társadalmat, s ezen munkaalapú társadalom alapja nem a felsőfokú végzettségű diplomás réteg, hanem a szakmunkások tömege (kimondom: osztály). Hiszen nélkülük nem számíthatunk befektetőkre, szakmunkás nélkül nem lehet termelni, szakmunkás nélkül nincsen ipar. Ez persze igaz. A szakmunkásképzés fejlesztése azonban nem követeli meg szükségszerűen a felsőoktatás romba döntését. Továbbá, az Orbán-kormány oktatáspolitikája a szakmunkásképzés ügyét sem vitte előre.

A valóság az, hogy a Hoffman Rózsa nevével fémjelzett döntések a szakmunkás-képzést is súlyos válságba sodorták, az intézkedések nem hogy nem segítik, de hátráltatják annak lehetőségét, hogy Magyarországon valóban értéket teremtő ipari beruházások valósuljanak meg. A szakmunkásképzés átalakításának egyik legfontosabb vezérlőelve a képzés olcsóbbá tétele volt: az osztálylétszámok növelésével, a tanárok számának csökkentésével. A másik lényegi elem a közismereti anyag csökkentése, illetve a szakmunkástanulók munkaerejének kiaknázhatóvá tétele néhány vállalat számára - a szakmai gyakorlat elsajátításának jegyében. Ehhez járul az informatikaoktatás visszaszorítása, újabban a nyelvismeret követelményszintjének a béka hátsó fele alá süllyesztése.

Az oktatásba pénzt, időt és energiát fektetni pedig nem pénzkidobás, hanem ahogyan azt pár éve még maga O. V. is ismételgette, befektetés a jövőbe: "Magyarország jövőjét, hogy Széchenyit idézzem, a kiművelt emberfők határozzák meg... a kérdés az, hogy képes lesz-e Magyarország bekapcsolódni a tudásalapú társadalmak európai rendszerébe... Az ország jövője az országban meglévő tudás mennyiségétől és minőségétől függ ... sokkal jobban, mint a pénztől."

Nem gondolom, hogy a miniszterelnök teljes kormányával egyetemben amnéziában, vagy kollektív tudathasadásos állapotban leledzene. Jóval ésszerűbb azt feltételeznünk, hogy döntéseik mögött egy jól kiszámítható gazdasági csoport aktuális, hangsúlyozandóan pillanatnyi óhajai húzódnak meg. Az immáron 10 éve a magyar kultúra és tudomány mecénásának szerepében tetszelgő Demján Sándor többször is elmondta: diplomásokkal Dunát lehet rekeszteni, "feleslegesen vannak kiképezve." Egy-egy ilyen alkalommal a kultúra mecénása persze saját alulképzettségéről is bizonyságot ad, oda se neki.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a létező Orbán-kormányzás célja a lehető legolcsóbb, alulképzett munkástömeg megteremtése, a Parragh-féle Kereskedelmi és Iparkamara pillanatnyi óhajainak szolgalelkű megvalósítása, a magas hozzáadott értéket képviselő, K + F-re épülő beruházások negligálásával. Röviden és tömören: a biorobotok országának megteremtése.

Pedig az elhibázott oktatáspolitika nem "csupán" a tanulni vágyóktól veszi el a lehetőséget a társadalmi mobilitásra, de hosszú távon a költségvetésre is károsan hat. Aki járt már újabb ipari üzemben, láthatta, hogy a termelést informatikai rendszerekkel üzemeltetett gyártósorok végzik. Hovatovább, a programok a legritkább esetben magyar nyelvűek. Ezek javítása, üzemben tartása nyelvismeretet és számítástechnikai ismereteket igényel. A TMK-sok ma már nem csapágyakat zsíroznak! A magasan képzett munkaerő hiánya elriasztja a fejlettebb, magas hozzáadott értékkel bíró termékeket előállító, válság idején is prosperáló beruházásokat, akik képesek volnának ésszerű mértékű társasági adó megfizetésére, a GDP növelésére, a gazdasági növekedés újraindításához nélkülözhetetlen alapok lerakására.

Hasonlóan fontos megjegyeznünk, hogy a magasan képzett - és képzettsége okán szerencsés esetben magasabb bérhez jutó - munkaerő nagyobb vásárlóerővel rendelkezik és több adót fizet az államkasszába, mint a bérminimum szintjén toporgó társadalmi rétegek tagjai. Íme a gazdasági növekedés lehetőségének másik oldala. Az oktatás színvonalának megőrzése, sőt inkább fejlesztése tehát nem úri luxus, hanem számsorokkal alátámasztható elemi gazdasági érdek.

Úgy tűnik azonban, az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának és oktatáspolitikájának célja olyan munkaerő-tömeg megteremtése Európa közepén, amely olcsóságban veszi fel a versenyt Albániával vagy Kínával.

***

UPDATE: Időközben megszületett a kormánydöntés a felsőoktatási keretszámokról. A hír és HÖOK reakciója itt.

Sikeresen lezajlott a NEM-féle tömegdemonstráció. Ez örömhír. De hogyan juthatott Magyarország odáig, hogy egy ilyen szimbolikus tömegrendezvényre volt szükség annak egyértelművé tétele érdekében, hogy a magyar társadalom elutasítja a nácizmust, elutasítja a kirekesztés minden fajtáját. Milyen út vezetett a parlamenti zsidózásig? Miért gondolhatta Gyöngyösi Márton, hogy ez még belefér?

(Fotó: Múlt-kor történelmi portál)

Volt a mai megmozdulás alkalmával Bajnai Gordonnak egy találó hasonlata a forró vízbe ejtett békáról. Eszerint a forró vízbe ejtett béka azonnal kiugrik, mert életösztöne erre készteti. De az a béka, melyet hideg vízbe tesznek, majd a vizet lassanként forralják föl, az életveszélyt nem felismerve fő halálra. Én magam ugyanezt a jelenséget úgy fogalmaztam meg korábban, hogy Magyarország csúszós deszkára került. Mert úgy hiszem, lassú, de jól felismerhető folyamatok vezettek a parlamenti zsidózásig: napról napra, szóról szóra óvakodott be mindennapjainkba a rasszista és kirekesztő látásmód, mely percről percre ette be magát tudatunkba, s ma már ott van szinte minden politikai diskurzusban, "beivódik, evődik velődig; / töprengenél, de eszmét tőle fogan csak az elméd."

A szalonzsidózás és a szaloncigányozás ott van az idegen multik és bankok ellen folytatott politikai háborúban, ezt lovagolja meg az IMF-et és EU-t lejárató kormánypropaganda, ott van az államilag támogatott jogász-  és közgazdászképzés felszámolásának lépéseiben. Ott volt a 2011 januárjában a Magyar Nemzet által kirobbantott filozófusbotrányban, amely elsősorban Heller Ágnest, Radnóti Sándort és Vajda Mihályt vette célba, de valójában a teljes magyar liberális értelmiséget támadta. Nem lehet nem észrevenni, hogy a kormány a mélyen megbúvó antiszemita nézetekre támaszkodik akkor, amikor politikai hadjáratba kezd tipikusan azon intézmények és társadalmi csoportok ellen, amelyeket a magyar társadalom szélsőséges tagjai a zsidókkal azonosítanak.

De ott van az Új Színház Dörneresítésében csakúgy, mint Nyirő József piedesztálra emelésében. A 2013-as tanévtől kötelező tananyag lesz egy olyan ember műve, aki 1941 novemberében a weimari költőnapon így beszélt: "Ezekben a napokban a szellemi Európa születik újjá. Boldog vagyok és boldog a magyar irodalom, hogy ebben a szellemi felépítésben szintén részt vehet. Szép képet láttam éppen az előbb a templomban, amint Luther rámutat a bibliának arra a mondására, hogy a vér megtisztít minket. A vér megtisztítja Európát. Európa népei a békének, a léleknek és az új szellemiségnek a jegyében összefognak és egymásra találnak. Teljes szívvel, teljes lélekkel akarjuk ezt a munkaközösséget vállalni. Éljen Hitler Adolf! Éljen Németország! Éljen a német írótársadalom!” Nyirő a nyilaspuccs után önként és dalolva vett részt a nyilasparlamentben, s még az '50-es években is boldogan vállalt részt a nyilas-hungarista emigráció munkájában.

És ez még csak egy nagyon felszínes látlelet a nácizmus szalonképessé tételének az utóbbi két évben felgyorsult és felgyorsított folyamatáról. De megtalálható a szaloncigányozás is. Amely megjelenik minden olyan intézkedésben, amely úgy okoskodik, hogy a gyermekek után alanyi jogon járó pótlékok helyett az adókedvezményekre kell felépíteni a családtámogatás rendszerét. Értsd: az ingyenélő sokgyermekesek ne csüngjenek az állam nyakán, csak a jómunkás gyermeket vállalókat támogatjuk. De ott van a közmunkaprogramok szabályainak módosításában (Javasolt jelmondat: Arbeit macht frei!), a három csapásban, a szabálysértési kódex átalakításában, a tankötelezettségi korhatár leszállításában, újabban a hajléktalanok elleni kormányzati hadjáratban. Minden ilyen lépést a "dologtalanok, az ingyenélők" megregulázásának, móresre tanításának őrült vágya hat át. Ordítóan nyilvánvaló, mégis immúnissá váltunk rá.

Amikor 2010 késő őszén a kormánypártok egy gyors de határozott lépéssel visszavágták az AB jogkörét, a teljes magyar társadalom felhördült. Mire az Alaptörvényt, az új választási eljárási törvényt elfogadták, már csak legyintünk. Amikor 2010-ben a liberális szellemi elit elemzéseit olvastam arról, mi várható az Orbán-kormány négy évétől, a kilátásba helyezett új "alkotmánytól", a teljes közjogi rendszer átalakításától, úgy vélekedtem, eddig csak nem mennek el, azt társadalmi felhördülés, összeurópai felhördülés nélkül nem tehetik meg. Ha másért nem, hát politikai megfontolásból nem merik majd megtenni. Mára a legvadabb rémálmokat is túlszárnyalta a Fidesz kormányzás antidemokratizmusa.

Talán valami ilyesmire számít a Jobbik is. Hogy ma még innen-onnan megszólalnak a figyelmeztető hangok, néhányan felvonják a szemöldöküket a rasszista szónoklatok, vonulások láttán. De öt év múlva majd csak legyintünk és megyünk tovább.

Illyés a rendszerváltás óta soha nem volt még ilyen aktuális: "néznél, de csak azt látod, / amit ő eléd varázsolt, / s már körben lángol / erdőtűz gyufaszálból, / mert mikor ledobtad; / el nem tapodtad ..."

(Az atp minden kedves olvasóját a vasárnapi rendezvényen való részvételre buzdítja.)

A DK a Jobbik betiltását szorgalmazza, csakúgy, mint az izraeli parlament elnöke. Az előzmény Gyöngyösi Mártonnak az izraeli-magyar kettős állampolgársággal rendelkező - és ezért szerinte nemzetbiztonsági kockázatot jelentő -  kormánytagok és parlamenti képviselők névsorának közzétételét követelő parlamenti felszólalása.

A pártalapítás joga a véleményszabadság gyakorlásának egy formája. Gyöngyösi megszólalása pedig a politikai szólás szabadságának gyakorlása. A demokratikus jogállamok mindkét jogot kiemelt védelemben részesítik. De melyek azok a határok, amelyeken belül a politikai szólás szabadsága és a szabad pártalapítás joga még védelmet élvez? Milyen szempontokat kell figyelembe vennünk akkor, amikor egy politikai párt betiltásának ötlete terítékre kerül? Egyáltalán, mit tehet az állam a rasszista beszéddel szemben?

Lássuk először Gyurcsány érveit: "azért kell betiltani őket, mert ... ők a halál képviselői az élet helyett. A halálnak nem kell alkotmányos védelmet nyújtani. Éppen ellenkezőleg. Alkotmányosan kell útját állni az emberi méltóság, a szabadság, az élet gyilkosainak." A Kneszet szóvivője úgy fogalmazott, "Rivlin úr most azt kérte, hogy Áder úr határozott tettekkel lépjen fel az antiszemitizmus ellen, beleértve a Jobbik betiltatásának kezdeményezését."

Vegyük először a politikai véleményszabadság kérdését. A holokausztot tagadó antiszemita beszédek elleni leggyakoribb érv, hogy azok már önmagukban, minden további következmény nélkül emberi méltóságukban sértik meg a holokausztot elszenvedőket és leszármazottaikat, ezért azokat egy olyan államnak, amely tiszteletben tartja minden ember egyenlő méltóságát, be kell tiltania.

A véleményem szerint leginkább meggyőző liberális ellenvetés szintén az egyenlő méltóság elvéből indul ki,vagyis abból a feltevésből, hogy minden egyén ember mivoltából fakadóan egyenlően értékes. Eszerint a demokratikus jogállamokban a méltósághoz való jogból az következik, hogy az államnak minden egyént nem csupán egyenlően, hanem egyenlőként, vagyis egyenlő méltóságú személyként kell kezelnie. Ez utóbbi tehát nem mennyiségi, hanem minőségi követelmény. Amennyiben egy állam betilt bizonyos megszólalásokat, legyen az akár önmagában felháborító és elítélendő is, ezzel azt a meggyőződését juttatja kifejezésre, hogy a szóban forgó álláspont képviselőit kevésbé tekinti értékesnek a decens véleményt magáénak valló embertársainál. Vagyis őket nem kezeli egyenlő méltóságú személyként. Félreértés ne essék! Ez az álláspont nem azt mondja, hogy a holokauszttagadókkal egyet kell érteni! Arra figyelmeztet, hogy bizonyos álláspontok tilalmazásával, pönalizálásával az állam elmulasztja teljesíteni az egyenlőként kezelés elvéből fakadó kötelezettségeit. Egyszóval, leértékeli az elfogadhatatlan álláspont képviselőit, ami pedig egy valóban demokratikus berendezkedésű államban elfogadhatatlan.

Az államnak tehát toleránsnak kell maradnia bármiféle megszólalással szemben. Azt nem üldözheti, nem büntetheti. Ám az állam szervei, csakúgy, mint az állam nevében eljárók, kiállhatnak az újnáci, fajgyűlölő megszólalások ellen. Mégpedig a demokrácia nevében, a demokrácia ideológiáját hangoztatva. Mert a demokratikus állam nem értékmentes.

Vegyük most szemügyre a pártalapítás jogát!

A pártalapítás szabadsága elsősorban egyéni jog. Az egyén arra vonatkozó jogosultságát jeleníti meg, hogy nézeteinek ne csupán hangot adjon, de azok hatékonyabb megjelenítése érdekében másokkal együttesen, hosszabb távra szerveződjön. Az egyének által létrehozott pártok elsődleges rendeltetése, hogy becsatornázzák a társadalom preferenciáit az államhatalom döntéseibe, s lehetőség szerint részesedjenek a közhatalomból. A pártok működése azonban fordított irányban is hat. Az általuk megjelenített álláspontok hatnak a társadalom működésére, viselkedésére, attitűdjeire. Egyszóval, alakítói a politikai közhangulatnak.

Ez teszi a kérdést különösen nehézzé. Nem "csupán" arról van szó, hogy egy párt betiltásával valakit az állam megfoszt egyéni szabadságának gyakorlásától, de egyúttal azt is figyelembe kell venni, hogy egy párt működése során erőteljesebben képes megjelenni a politikai ideák piacán, mint egyetlen individuum, siker esetén pedig lehetősége nyílik a jogszabályok, akár a teljes alkotmányos berendezkedés befolyásolására.

A demokrácia olyan diskurzus, amelynek folyamatában magának az államnak a szerepe, vagy akár alkotmányos berendezkedése is vita tárgyává tehető, sőt, meg is változtatható. Mindaddig, amíg a változtatáshoz felhasznált eszközök jogszerűek és demokratikusak, illetve a célzott változtatások nem sértik az alapvető demokratikus értékeket. A folyamatos diszkusszió, társadalmi vita tehát a demokratikus berendezkedés legalapvetőbb jellemvonása.

Amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága azt vizsgálja, hogy egy párt feloszlatásával egy részes állam megsértette-e a párt tagjainak Egyezményben garantált jogait, a következő kérdésekre keresi mindenek előtt a választ: 1. A párt által képviselt álláspont összeegyeztethető-e a legalapvetőbb demokratikus nézetekkel. E kérdés megválaszolható a párt alapszabályának, programjának vizsgálata segítségével, továbbá a párt vezető politikusainak megszólalásait figyelembe véve. Problémás persze, hogy a pártprominens adott megszólalása tulajdonítható-e a pártnak mint egésznek. 2. A párt tevékenységének eredményeként a demokratikus berendezkedés az adott államban szükségszerűen veszélybe került-e?

ad 1. Azt, hogy a Jobbik által képviselt álláspontok összeegyeztethetőek-e a demokrácia alapvető eszményeivel, nagyon egyszerű megválaszolni: Vona Gábor kijelentései, melyek szerint ők nem demokraták, megfélemlítő rendezvényeik a kisebbségiek által sűrűbben lakott területeken, az ilyen rendezvények alkalmával nem egyszer kialakult életet, testi épséget, emberi méltóságot veszélyeztető események. Mindezek egyértelművé teszik, hogy a válasz nemleges.

ad 2. A Jobbikról elmondható, hogy tevékenységével egészen biztosan nem viszi előbbre a magyar demokrácia ügyét. Kérdéses azonban, hogy egyedül ez a párt tehető-e felelőssé a magyar közélet jelenlegi állapotáért, azért, hogy a kisebbségi polgártársaink elleni gyűlöletkeltésre igen széles igény mutatkozik a jelenlegi Magyarországon. A Jobbik legutóbbi választásokon elért jelentős sikere valóban kiváló kampányának eredménye volna? Nem hinném.

Magyarország 1989-90 folyamán totalitárius berendezkedésű államból alkotmányos demokráciává alakult, a liberális alkotmányosság legjobb hagyományait követve. A demokratikus alkotmány politikai gyakorlata azonban nem követte a változásokat.

Az állam nem tilalmazhatja(ná) az antidemokratikus szólásokat, ám az állam nevében eljárók - akár az egész kormány, akár a Köztársasági Elnök, ad absurdum akár a teljes magyar Országgyűlés - elítélhetné, elítélhette volna az ilyen beszédet. Nem egyenként, nem pártonként, de együtt, határozottan, világosan. Nem most, amikor ezen álláspontok szószólói 47 mandátummal ülnek a parlamentben. De már a kezdetekkor, világossá téve, hogy az új, 1989. utáni magyar demokráciában nincsen helye rasszista, neonáci, fasiszta pártoknak, közéleti figuráknak. Hogy aki ilyen álláspontot tűz zászlajára, az önmagát zárja karanténba, azzal soha, semmilyen ügyben egyetlen jóérzésű demokrata sem fog többé szóba állni, együttműködni meg pláne nem.

Igen, az államnak toleránsnak kell lennie a legvisszataszítóbb, legkellemetlenebb vélemények irányába is, de nem semlegesnek. Hibás volt az a politikai gyakorlat, amely az ideológiamentességet értéksemlegességként fogta fel. Mostmár félő, hogy késő. A feloszlatás minden bizonnyal kontraproduktív eredményre vezetne, nem hogy csökkentené, de növelné a szélsőségesek népszerűségét.

Mától új választási eljárási törvénye lesz/van Magyarországnak. Amint arról korábban beszámoltunk, az Alaptörvényhez csatolt átmeneti rendelkezésekbe a választási regisztráció intézményét már beillesztette a Ház.

Mai hír, hogy az elfogadott törvényjavaslatot a Köztársasági Elnök még a kihirdetés előtt feltehetően előzetes normakontrollra az Alkotmánybírósághoz fogja küldeni. A választási regisztráció kérdése tulajdonképpen attól függ, hogyan vélekedik majd a testület az átmeneti rendelkezések alkotmányosságáról. Amennyiben úgy találja, hogy azok - a 2/3 akaratának megfelelően - valóban az Alaptörvény részét képezik, kizárja annak lehetőségét, hogy bármely, az átmeneti rendelkezésekbe foglalt előírást, így értelemszerűen a választási regisztrációt is, felülvizsgáljon. Tekintet nélkül annak abszurd, logikátlan, vagy akár nyilvánvalóan emberi jogokat sértő tartalmára. Ezzel utat nyitna a jelenlegi és mindenkori kétharmad korlátlan uralmának. Az Alkotmánybíróságot számos kritika és figyelmeztetés érte az utóbbi időben, elég itt csak Sólyom László alig egy hete megjelent írására utalni.

Van azonban a választási regisztráció kérdésének egy másik aspektusa is. Hiszen nem az Alkotmánybíróság az egyetlen olyan intézmény egy demokratikus jogállamban, amely útját állhatná a törvényhozó-alkotmányozó hatalom ámokfutásának. A jelenlegi magyar berendezkedés keretei között is létezik még egy ellensúly, amelyet ki szoktunk hagyni a számításból. Ennek az ellensúlynak a neve pedig demokratikus közvélemény.

A modern demokráciák ugyanis azon elképzelés mentén épülnek fel, hogy a folyamatosan működő és a kormányzók uralmát folyamatosan nyomon követő közvélemény képes befolyással lenni a politikai döntésekre, akár két választás között is. A képviseleti demokráciák építménye ugyanis merőben a képviselők és hatalomgyakorlók önérdekkövetésére támaszkodik. Arra a feltevésre, hogy a hatalom gyakorlói érdekeltek abban, hogy a társadalom lehető legnagyobb része számára elfogadható döntést hozzanak, hiszen csak ebben az esetben bízhatnak újraválasztásukban. A kormányzók jól tudják, ha figyelmen kívül hagyják a kormányzottak érdekeit, azok elcsapják őket.

A közvélemény tehát folyamatosan nyomon követi a kormányzók cselekedeteit, arról véleményt alkot, tagjai párbeszédet folytatnak egymással, vitáznak. A közvéleményt alkotó egyének közötti folyamatos véleménycserének azonban van még előfeltétele. Mégpedig az, hogy az egyének, a polgárok egymásra úgy tekintsenek, mint önmagukkal egyenlően értékes és szabad individuumokra. A közvéleményt alkotó egyének tömege ugyanis nem csupán statisztikai sokaság, annál jóval több: politikai közösség.

A politikai közösség tagjai amennyiben egymást egyenlően értékesnek tekintik, nem vitatják el a másik fél jogát arra, hogy ugyanolyan súlyú szavazattal rendelkezzen, mint ők maguk. Mint ahogyan nem vitatják el jogát arra sem, hogy ha a másik fél egyéni meggyőződéséből az következik, hogy távol maradjon a politikai élet kérdéseitől, akkor kövesse ezen meggyőződését. Ez része szabadságának, amelynek értelmében autonóm módon alakíthatja saját életét, jóról alkotott egyéni felfogásának megfelelően. S nem vitatják el arra való jogát sem, hogy ha azt tekinti helyesebbnek, nyíltan vállalja politikai nézeteit, s megpróbáljon azok helyességéről másokat meggyőzni.

Azok a vélemények, amelyek úgy szólnak, hogy a tájékozatlan, fél rúd lecsókolbászért megvehető szavazó csak maradjon otthon, épp ezért elkeserítőek. Hiszen arra figyelmeztetnek, hogy a magyar demokrácia elmúlt több, mint két évtizedében nem sikerült megteremteni a demokratikus politikai közösség alapjait. Ha van tehát bármilyen ok a 2010. előtti alkotmányos berendezkedés kárhoztatására, ez feltétlenül az. Bár volt egy demokratikus alkotmányunk, az alkotmányosság érzülete nem hatotta át mindennapjainak. Talán épp azért, mert túlságosan is magától értetődőnek tűnt. A levegő értékén sem sokat töprengünk mindaddig, amíg nem fuldoklunk.

Az Orbán-kormány által épített rendszer azonban, kontraproduktív módon talán épp ebben hozhat előrelépést. Nagyjából az Alkotmánybíróság jogköreinek drasztikus megnyirbálásától számítható a folyamat, amelynek eredményei az ehhez hasonló politikai blogok, független véleményoldalak, a korábbi pártelitekkel kapcsolatba nem hozható társadalmi szerveződések. A nyilvánosság előtt megjelenő fórumok, a nevüket felvállaló szerveződések minden valószínűség szerint csak a felszínt jelentik.  Ma még nyilatkozhat úgy a miniszterelnök, hogy "az egész ország érzi, egy olyan nagy munkában vagyunk, amelyet, ha már belevágtunk, mindenképpen érdemes végigcsinálnunk. Ezért fontos, hogy Magyarországon ma nincsenek nagy kormányellenes megmozdulások és nagy sztrájkok". Ez feltehetően így is marad, egészen addig a pillanatig, amíg fennmarad az esély a 2014-es kormányváltásra.

Kérdés azonban, mi történik, ha végleg elvész a változtatás lehetősége. Kérdés, hogy az utcák, közterek csendje a temető csendje-e, vagy a vihart megelőző baljóslatú némaság. Orbán Viktor nemrég Kötcsén úgy fogalmazott, "az amerikaiak lövészklubokba járnak, nálunk pedig van egymillió horgász." Azt gondolom, a társadalom attitűdjeit tévesen felmérni rendkívül veszélyes. A Ceausescu-rezsim úgy vélekedett, a puliszka nem robban, elképzelhetetlen, hogy Romániában bármilyen rendszerellenes cselekedet történjen...

Két EU-s hír: eredménytelenül ért véget a közös költségvetésről szóló EU csúcs, továbbá Giró-Szász András kormányszóvivő egy televíziós interjúban kijelentette, hogy "Magyarország nem tart tiszteletben olyan uniós felvetéseket, amelyek a magyar szuverenitást korlátozzák." Mi köze van egyiknek a másikhoz? Mit értünk az EU-s költségvetési vitákból, és hogyan hatnak erre a Giró-Szászéhoz hasonló kijelentések?

Állításom az, hogy az ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok megeresztői azok, akik nem tartják tiszteletben a szuverenitást: mégpedig a magyar nép szuverenitását a jövőjére vonatkozó kérdések eldöntésében. Az ilyen propagandaszövegek ugyanis ellehetetlenítik a racionális társadalmi diskurzus kereteit, ezzel pedig a szuverén magyar nép döntésének lehetőségét saját európai jövője fölött.

Persze, semmiféle újdonsággal nem szolgál a hír, hogy a nemzeti együttműködés kormánya félti az ország szuverenitását. Ezért vívunk szabadságharcot IMF-fel, EU-val, multikkal. Azonban az Orbán-kormány kommunikációja mögött egy jócskán meghaladott szuverenitáskoncepció áll.

A szuverenitáselméletek központi kérdése, hogy kit illet a főhatalom. Az elv eredetileg a feudális elaprózottság ellensúlyozására jelent meg, az abszolút királyi hatalom alátámasztásának igazolása céljából. A Bodin-i szuverenitáskoncepció szerint az állami főhatalom egységes, oszthatatlan, korlátlan és korlátozhatatlan. Ez a felfogás azonban a felvilágosodással meghaladottá vált. Azóta tudjuk, hogy a szuverenitás hordozója a nép, amelynek döntéséből ered mindenféle közhatalom. Megjelent az alkotmányosság követelménye, a hatalmi ágak megosztásának elve, ezzel együtt pedig az állam abszolút hatalmának tagadása.

Az, hogy a Fidesz-kormány nem tűri meg a hatalmával szembeni ellensúlyokat, köztudomású tény. A hatalom korlátját jelentő intézményeket vagy módszeresen felszámolta, vagy ellensúlyt nem, inkább rásegítő motort jelentő személyekkel töltötte fel. A számadást eliminálandó megszüntette a méltányos politikai verseny kereteit, alapjaiban forgatta fel az alkotmányosságot. Mindez tragikus.

A propaganda, amely szerint az ország szuverenitását az EU-tól meg kell védeni, ugyanilyen tragikus, ezen túlmenően átlátszó is. Ideje volna szembe nézni a ténnyel, hogy Magyarország szuverenitása egy részéről lemondott, átengedte, mégpedig az EU intézményeinek. "Kőbe vésett" Alaptörvényünk E cikkének (2)-(3) bekezdésében is benne vagyon. Itt jegyzem meg, ugyanígy járt el az Unió másik 26 tagállama is.

Persze, ezt O. V. is jól tudja. Hogyne tudná? 1990. óta, vagyis amióta hazánk Uniós csatlakozása napirenden van, parlamenti képviselő volt, 1994 és '98 között az Országgyűlés Európai Integrációs Ügyek Állandó Bizottságának elnöke, 1998 - 2002. között, vagyis közvetlenül a csatlakozást megelőző években miniszterelnök. Kormányzása idején, 1998. április 26-án kezdődtek meg a csatlakozási tárgyalások Martonyi János és Juhász Endre főtárgyalók vezetésével, s azok a 2002. decemberi koppenhágai csúcstalálkozón zárultak le. Vagyis, nem lehetnek kétségeink afelől, hogy Orbán Viktor mindent tud az Uniós tagsággal járó kötelezettségekről.

Ebből adódik a következtetés: a zembereknek eladott szuverenitásféltő propaganda nem több hazug maszlagnál. Célja csupán annyi, hogy a népszerűtlen és irracionális intézkedésekért (mostanában másmilyen nincs is) a felelősséget rákenjék Brüsszelre. Nem az Orbán-kormány találta fel a trükköt, de ők fejlesztették tökélyre. Az Unióról zajló, a racionalitás szintjét még csak nem is súroló lózungáradat pedig végtelenül káros, mégpedig a nép önkormányzatiságaként felfogott szuverenitáseszme szempontjából. Ugyanis amiről keveset tudunk, amiről torz információkkal rendelkezünk, azokban a kérdésekben nem tudunk racionálisan mérlegelni, dönteni. Az EU témaköre tipikusan ilyen.

Vessünk egy pillantást a statisztikákra. Már csatlakozásunkkor sem büszkélkedhettünk az Unió iránti heves elkötelezettségünkkel, a csatlakozásról szóló népszavazáson produkált 45,62%-os részvételi arányunk negatív rekord a hasonló referendumok történelmében. Az Eurobarométer adatai szerint 2003-ban a teljes társadalomnak még 53%-a, 2008-ban pedig csupán 31%-a vélekedett pozitívan az EU-s tagságról. Ezek az adatok azonban nem azt jelzik, hogy a magyar társadalom ellenzi azt. 2003-ban a társadalomnak még csupán 24%-a, 2008-ben már 45%-a nem tudott véleményt alkotni arról, hogy a tagság pozitív vagy negatív fejlemény-e. Ezek az arányok a válság ellenére stagnálnak: 2010-ben a társadalom 38%-a tartotta pozitív fejleménynek, 15%-a negatívnak az EU-s szerepvállalást, míg kiugróan magas, 45%-os azok aránya, akik szerint az sem nem jó, sem nem rossz. Vagyis, a magyar társadalom nem tudja hova tenni az Unió kérdését.

A megelőző 20 év közéleti diskurzusa a témában csupán üres és semmitmondó volt. Az EU, s általában a nemzetközi szervezetek kiváló bűnbakot jelentenek minden kormány számára, hiszen a magyar társadalom nem tájékozott a hazánk nemzetközi helyzetét, kötelezettségvállalásait, szerepét illetően. A népszavazási és EU-s választási kampányok lapos belpolitikai csatározásokká silányodtak, az EP-t kádertemetőnek nézik politikusaink. Az Orbáni EU-s kommunikáció ezen túlmegy: célja érzelmileg eltávolítani a politikai közösség tagjait az Uniótól. Mára idehaza európainak lenni nem "szexi", az európai értékeket felemlíteni pedig - mint szabadság, piacgazdaság, alkotmányosság - nem trendi.  Mostanra eljutottunk odáig, hogy az Európai Unió intézményi problémáiról nem folytatható Magyarországon racionális diskurzus. Az európaiság, mint vonzó ideál, megkérdőjeleződött. Alig érik el a társadalom ingerküszöbét az olyan kijelentések, hogy félázsiai népek vagyunk, a gazdasági miniszter szabadon értekezhet ázsiai származásunkat igazolandó, a farpofán fellelhető piros pöttyökről. Pedig még jó tíz éve is mily bepárásodott szemmel ecsetelték nemzetieskedő politikusaink, hogy évszázadokon keresztül mi voltunk Európa védőbástyája, hogy a mi hazánk Európában van. Emlékszünk még arra a szép jelmondatra, hogy Magyarország a hazánk, Európa a jövőnk?

Végeredményében a tájékozódás lehetősége is elvész. Amiről keveset tudunk, az gyanús, aziránt ellenérzésekkel viseltetünk. Az EU-ról keveset tudunk, tehát gyanús. A diskurzus hiánya a politikai elitnek előnyös, a társadalomnak azonban káros. Jövőnk továbbra is Európában van, de e jövő milyenségét illető döntés joga nem lehet egy szűk hatalmi kör kiváltsága. A torz kommunikáció azonban kiválóan alkalmas a fontos kérdésekben való döntés jogának kisajátítására.

Ideje volna egyenesen és világosan bevállalni, hogy Magyarország nem egyedül áll Európa közepén, a nemzetállamok korszaka végérvényesen véget ért, a szuverenitás félezer éves felfogása meghaladott. Magyarország ugyan szuverén állam, de szuverenitása korlátozott. Közös, európai utunknak a mindennapi politikai közbeszéd részét kell képeznie, de nem a lózungok szintjén. A szuverén nép ekkor dönthetne valóban arról, hogy milyen jövőt szán magának Európa határain belül.

Kissé túlírt téma, de egy politikai blog egyszerűen nem hagyhatja ki. Az LMP kongresszusa a hét végén úgy döntött, nem csatlakozik a párt az Együtt 2014 Mozgalomhoz. A nyomás a kis párton óriási volt (és maradt), ilyen helyzetben pedig kutya nehéz megfontolt és bölcs döntést hozni. Mit kellett volna mérlegelniük a kongresszus résztvevőinek? Két példát hozok a legutóbbi Magyar Köztársaság történelméből, amikor kompromisszumos megoldások születtek. Mi a jó kompromisszum, és mi a rossz kompromisszum? - ezt a kérdést kellett volna körüljárniuk a Lehet Más küldötteinek.

Magyarország 1989 óta alkotmányos demokrácia, jogállam (volt). Ezt a jogállamiságot nem álmodozó fantaszták hozták létre, hanem a valósággal számoló reálpolitikusok. Akkor, 1989 viharos tavaszán az ellenzékieknek szembe kellett nézniük azzal, hogy külön-külön harcolva ugyan tiszták maradhatnak, de hatástalanok. Naiv és ártatlan imázsukat ugyan megőrizhetik, de a kommunista diktatúra falait magányos harcosokként lebontani nem tudják. Álmodoztak szólás- és sajtószabadságról, a magántulajdon szentségéről, piacgazdaságról és fair feltételekkel megvalósuló szabad politikai versenyről csakúgy, mint reprivatizációról, a történelmi vallások piedesztálra emeléséről, a "kommunistáknak" a közéletből való örökös kitiltásáról. Nevezhetjük őket népieknek és urbánusoknak, az biztos, hogy a különböző ellenzéki csoportok vágyai és álmai meglehetősen távol estek egymástól. De felismerték, hogy összefogásuk nélkül szemernyi esély sincs elképzeléseik megvalósítására. Ezért hozták létre - megannyi kompromisszum árán - az Ellenzéki Kerekasztalt (EKA). Félretették az ellentéteket, mert tudták, bármelyikük nézeteinek realizálása előfeltételezi a demokratikus jogállam kereteit, demokratikus keretet az állampárttal szemben azonban csak együttesen képesek kiharcolni. Erkölcsi célokat követtek, de nem saját erkölcsösségüket kívánták fitogtatni akkor is, amikor később a Nemzeti Kerekasztalnál (NEKA) tárgyalásokba bocsátkoztak az állampárttal.
Ez tehát morálisan elfogadható kompromisszum volt. Az ellenzék szereplői kockára tették saját jövőjüket és politikai túlélésük esélyét egy magasabb rendű cél, az alkotmányos demokrácia megteremtésének célja érdekében.

Alig 5 évvel később láttunk példát rossz kompromisszumra is. Az 1994-es választások eredményeképp az országgyűlésben 209 mandátumhoz jutott az MSZP. Tehát kényelmes kormánytöbbséghez a 386 fős magyar parlamentben. Enne ellenére az akkor 69 mandátummal rendelkező SZDSZ koalíciós megállapodást kötött a szocialistákkal, amelynek eredményeként fontos területek fölött kapta meg az irányítás jogát. Hamisnak találom azokat az állításokat, amelyek szerint az SZDSZ-t kizárólag hatalmi célok vezérelték, komolyan vehető erkölcsi megfontolások is szerepet játszottak a döntésben. Ilyennek tekinthető az érv, amely szerint az MSZP még mindig rendelkezett bizonyos állampárti attitűdökkel, amelyek esetleges egypárti kormányzása esetén komolyan veszélyeztethették volna a fiatal és törékeny demokratikus rendszert. Ráadásul ezidőtájt lett volna aktuális az új alkotmány megalkotása, amelynek folyamatában az SZDSZ a maga tapasztalatával s emberi jogok iránti elkötelezettségével hasznos partner lehetett volna. A hibát ott követték el a szabad demokraták, hogy belenyugodtak súlytalan szerepükbe, abba, hogy csupán a szépségtapasz szerepét töltsék be. Azzal, hogy az SZDSZ az MSZP mellé állt, megpecsételte a hazai szociáldemokrácia lehetőségeit is: Magyarországon nem létezik szociáldemokrata párt, az MSZP van, amely nem szocdem.

Az LMP-nek most azt kellett volna megfontolnia, az Együtt-höz való csatlakozás vajon az előbbi, vagy az utóbbi dilemmához hasonlítható-e. Ehhez fel kellett volna mérniük, mivel is állnak szemben.

A Fidesz (-KDNP) nem csupán egy antidemokratikus implikációkkal rendelkező párt. A Fidesz az elmúlt 2 év folyamán kvázi állampártként viselkedett. Az általa megalkotott egypárti "alkotmány" ugyan deklarálja az emberi jogokat, de azok védelméről jószerivel teljesen megfeledkezik. A Fidesz Alaptörvénye határozottan egy világkép, egy ideológia mellett áll ki, csak úgy, mint a '89 előtti. Ugyan nem a Marxizmus-Leninizmus tanainak emelt ebben a párt emlékművet, de azzal, hogy egy zavaros - meggyőződésem szerint csupán látszatában - keresztény gondolatkísérlet bizonyos elemeit emeli be a teljes politikai közösség együttélésének kereteit meghatározó dokumentumba, jópár embertársunk számára lehetetlenné teszi az azzal való azonosulást. A Fidesz "alkotmánya" világnézeti vitákat dönt el és zár le olyan kérdésekben, amelyekben a végső érvek még nem hangzottak el. Ilyen a magzat élethez való jogának problémája, vagy a házasság fogalmának meghatározása.

A Fidesz azonban nem állt meg félúton: a választási eljárási törvénnyel ellehetetleníti a szabad és méltányos politikai versengés lehetőségét. Házszabályuk tönkre zúzza a demokratikus és értelmes parlamenti vita lehetőségét. A fékek és ellensúlyok rendszerének saját képére formálásával a párt nem csupán kiüresíti mindazokat a korlátokat, amelyek azt volnának hivatottak megakadályozni, hogy a mindenkori kormányzat két választás között abszolút hatalommal rendelkezzen, de a reménybeli nem-fidesz kormányzatok mozgásterét is beszűkíti.

Ezt hivatottak elősegíteni sarkalatos törvényei is: megkötni a majdani kormányok kezét olyan kérdésekben, amelyek fölött a döntés joga a mindenkori kormányt illetné meg. Ezzel kiüresíti a népszuverenitás elvét. Választhatunk bármilyen parlamenti többséget, annak nem lesz lehetősége Matolcsy gazdaságpolitikai fantazmagóriáitól eltérni, amíg az egykulcsos adó 2/3-os sarkalatos törvénybe vésett. A 2/3-os törvények eredeti céljuk szerint az egyéni szabadságjogokat védik az állam beavatkozásával szemben, illetve azt garantálják, hogy kiemelkedő jelentőségű közös ügyeinkben a mindenkori kormányok ne dönthessenek egyedül. Ezzel szemben a Fidesz sarkalatos törvényei az állam beavatkozási jogát garantálják a magánszférába, a Fidesz-katonákkal feltöltött intézményeket védik az állampolgári beavatkozással szemben.

A Fidesz tehát kvázi állampárt, s ha 2014-ben nem sikerül a hatalomból elmozdítani, félő, hogy újabb sikerétől megrészegedve még hevesebb lépésekkel számolja majd fel a demokrácia maradékait is. Leváltása tehát nem csupán politikai, hatalmi kérdés. A 2014-es kormányváltás és az alkotmányos demokrácia helyreállítása fontosabb, mint bármely párt politikai túlélése.

1989-ben, hasonló helyzetben, az ellenzékiek ezt felismerték. Amint kibillentették a hatalomból az MSZMP-t és lerakták a demokratikus jogállam alapjait, megkezdődött a korábbi szövetségesek között a versengés. Demokratikus keretek között a pártok közötti rivalizálás természetes, sőt, kívánatos. De amikor nem léteznek a demokratikus versengés feltételei - s a mai Magyarországon ezeket felszámolták - a demokratikus erők alapvető morális kötelezettsége önös céljaikat félretenni, s közös erővel azokat kiharcolni.

Az LMP rendszerkritikus pártként, az 1990 óta létező politikai szisztéma opponenseként került a parlamentbe 2010-ben. Deklarált célja a megelőző két évtized politikai hagyományaival való szakítás. Félő azonban, hogy hétvégi döntésével a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntötte. Figyelmen kívül hagyta azt a rövidke időszakot, amikor a magyar politikai élet főbb szereplői morálisan helyes magatartást tanúsítottak, s felelevenítette az önérdekkövetés legrosszabb hagyományait: pontosan azokat, amelyek a jelenlegi alkotmányos-politikai-gazdasági-társadalmi válsághoz vezettek. Most épp kérlelhetetlensége, morális tisztasága erkölcsi dicsfényében kíván tündökölni, holott döntésével pontosan azt nyilvánította ki, hogy a hazai demokrácia sorsánál előbbre valónak érzi saját politikai jövőjét.

Bár még hátra van a választási eljárási törvényjavaslat zárószavazása, s a pártokra és finanszírozásukra vonatkozó törvényt sem láthattuk, a politikai kampány keretei már kirajzolódtak. Az elfogadott módosítók alapján a kampányfinanszírozás játékszabályai is kezdenek formát ölteni. Jobb lesz-e, mint eddig volt? Nem, viszont semmivel sem lesz kevésbé korrupt.

Amit a törvény biztosan nem fog tartalmazni:

• kiadási limitek;
• nyílt kampányszámla;
• támogatási limitek;
• gazdasági társaságok kampánytevékenységének tilalma.

Nem lesz költési limit. Megszűnik tehát az a kontraproduktív szabály, amelynek értelmében egy jelölő szervezet jelöltenként csupán 1 millió Ft-ot költhetett kampányra. A korábbi előírás arra késztette a pártokat, nyilvános elszámolásaikban csupán legföljebb 386 millió Ft kampánykiadást tüntessenek fel, holott köztudott, hogy ilyen összegből képtelenség hatékony és informatív politikai kampányt folytatni. Így a pártok a további elköltött összegeket nem tüntették fel beszámolóikban, annak sem eredetéről, sem felhasználásáról soha nem adtak nyilvánosan számot. Az a tény viszont, hogy ily módon semmilyen korlátozó szabályt nem tartalmaz a jogszabály, egyértelműen a tehetős támogatókkal rendelkező pártoknak kedvez. Ésszerű lett volna egy racionálisan megszabott, az informatív politikai versengést még nem el lehetetlenítő maximális kiadási limit megszabása a jelölő szervezetekre vonatkozóan.

Az új választási eljárási törvény még csak utalást sem tartalmaz a nyílt kampányszámlára vonatkozóan. Ezek célja az volna, hogy a nyilvánosság számára áttekinthetővé tegyék a pártok összes kampánycélú bevételét, e bevételek eredőjét, tovább a pártok kiadásait is. Innen a választók meglehetősen érdekes információcsomaghoz juthatnának: pl. nyomon követhetnék, mely pártok azok, amelyek elsősorban kisösszegű adományokból gazdálkodnak, s melyek azok, amelyek kevesebb magán- vagy jogi személytől származó, de tételenként nagyösszegű adományokból élnek. Ha látjuk, hogy kik támogatják a pártokat, azt is látni fogjuk, kiknek az érdekeit képviselik a pártok a parlamentben. Ha látjuk, mely cégektől rendelik meg a pártok szóróanyagaikat, tudhatjuk, hogy kampányuk kiknek hoz hasznot, történt-e indokolatlan túlszámlázás, vagy valamely cég (pl. nyomdaipari vállalat) támogat-e egy pártot feltűnően alacsony árú szolgáltatás nyújtásával, abban a reményben, hogy később e párt a közhatalom birtokában a támogatást viszonozza (pl.állami megrendelésekkel).

Nem tartalmaz a törvényjavaslat a pártok és jelöltek támogatásaira vonatkozó limiteket sem. Olyan korlátozásokról van szó, amelyek előírnák, hogy egy adott magánszemély, vagy ad absurdum egy adott jogi személy adott időszakban - lehet ez akár költségvetési év, kampányidőszak - maximálisan mekkora összeggel támogathat egy pártot vagy jelöltet. Ezeknek a limiteknek a célja annak megakadályozása, hogy egy vagy néhány tehetős magánszemély, cég, érdekcsoport gyakorlatilag felvásároljon egy pártot. Ilyen limitek nélkül azok a pártok, amelyek a tehetős és jómódú rétegek érdekeit képviselik, előnyre tesznek szert a súlyos pénzösszegeket felemésztő kampányversenyben.

Hasonló céllal lehetne bevezetni a gazdasági társaságoktól eredő támogatásokra vonatkozó teljes tilalmat. A gazdasági társaságok felelőssége korlátozott, létük jogi fikción alapul, érdekeik merőben gazdasági természetűek, s sok esetben köszönőviszonyban sincsenek az állampolgárok érdekeivel. Ha egy-két cégcsoport meghatározó befolyásra tesz szert a bármikori kormánypártok felett, könnyedén elérheti a számára előnyös munkajogi, környezetvédelmi, vagy akár adójogi jogszabályok megalkotását.

Itt tartunk most.

De még hátra van a pártok finanszírozásáról szóló törvény. Ha megvalósul Orbán Viktornak az állami pártfinanszírozás megszüntetésére vagy drasztikus lecsökkentésére irányuló terve, azzal gyakorlatilag teljesen kiszolgáltatottá teszi a pártokat támogatóik irányába. A támogatóktól függésbe került pártok pedig garantáltan nem a politikai közösség nézeteit, a közjó érdekeit tartják majd szem előtt parlamenti munkájuk során.

Végeredményében a közhatalmi döntési folyamat végletes eltorzul, aki pedig arra vágyik, hogy nézetei az ország házában legalább megjelenjenek, jobban teszi, ha vesz magának egy pártot!